Ó, júúúj

Megmagyarázhatatlan, hogy mitől arathattak ilyen őrületes sikert itthon a Bud Spencer – Terence Hill filmek, de az biztos, hogy egy generáció ezeken nőtt fel (ugyanaz a generáció, amelyik oly keserűen találkozott a politika rémisztő világával, amikor félbeszakították a Duck Talest), és az a helyzet, hogy én is szívesen nézem őket újra. Bud Spencer valahol olyan, mint egy régi jóbarát, akkor is szeretjük, ha épp szar filmben játszik – van, akinek azért szimpatikus, mert állítólag fejből fújta a magyar vízilabdacsapatot, van, aki a sör-virsli-vonalért kedveli, én egész egyszerűen az ő filmjein nőttem fel, a könyvei és a vele készült interjúk miatt ráadásul baromi jó fejnek is tűnt. Az Eszem, tehát vagyok nem volt egy nagy durranás, de ahhoz is olasznak kell lenni, hogy az ember valami homályos oknál fogva B-kategóriás filmsztárként és egykori sportolóként vénségére filozófiai kérdésekkel foglalkozzon – csak azért, hogy a végén úgyis a kajálás jusson az eszébe. Kicsit erőltetett, de szerethető.

Halál mindegy, hogy blőd a történet, ezek a mesék sosem a hitelességről szóltak. Szeretném azt hinni, hogy a színészek jól szórakoztak a forgatáson, az idióta gegek rendkívül szórakoztatóak (főtt tojás a fészekből? naná), az a titokzatos sziget, ahová a stáb soha nem fog visszatérni, hogy zavarja a bennszülöttak nyugalmát, valójában a floridai Key Biscaine. Olyan páncélautó, amilyet használnak, soha nem is létezett, direkt a filmhez mókolták össze, vannak elbaszott vágások, a háborús cuccok között fellelt US Air Force póló pedig, amelyet Terence Hill visel, amikor jön a BANZAI, minimum fura, mivel a háború alatt még nem is létezett, de lehet, hogy csak unatkoztak a katonák, és mint Seiko tábornok, új szakma után néztek, csak ők a divatiparban.

De mind le van szarva, ha ezen akad fenn valaki, az nézzen dokumentumfilmet arról, ahogy púposodik a linóleum, ez a film néhány hideg sörrel, egy tál sós mogyoróval vagy babbal, vagy akár félálomban a takaró alól is ugyanúgy élvezhető, mint húsz évvel ezelőtt. Vagy harminc.

Nem is nyújtom tovább, mert – ó, júúúj – kezdődik a nap.

(ez egyúttal a magyar szinkrontörténet legzseniálisabb őszintétlen jajveszékelése).

Jó reggelt! Egyébként a film főcímdalára szoktam kelni, hátha hirtelen ráakadok egy kincses szigetre.