Csőmozi #190: Nézzük a fánkot – Hotel Room

A szomorú aktualitásoktól függetlenül akartam már szólni róla, most meg különösen.

Végül megtörtént, ami teljesen elképzelhetetlennek tűnt, sőt tűnik még most is, támadt a világon még egy
elfedhetetlen lyuk, nekünk pedig úgy kell tennünk, mintha ott sem lenne. Öncsalásunkról legfeljebb a furcsa
tévelygés árulkodik, amint közönyös pofával kerülgetjük. A halál egyetlen előnye, hogy a sajátunkat már nem kell
túlélnünk, az összes többi esetben egyre hézagosabb valóságban maradunk. De hát ha maga David Lynch
nyilatkozta, hogy a fánkot nézzük mindig, ne a lyukat, próbáljunk legalább úgy csinálni. Ennek jegyében ástam elő a mester egy kevéssé ismert, alig háromrészes (igaz, a középső nem ő volt) tévésorozatát, ami a címszereplő térrészről szól, nem sokkal a Twin Peaks-éra után (1993). A levegő szellemei jelölték ki kereteit az üres égen, aztán az emberiség szállodai szobát épített köré, és őszintén csodálkozik a következményeken.

Az egy óránál rövidebb epizódok a dolog jellegéből adódóan kamaradrámák, ahol a színészi jelenlét és a
kimondhatatlan vagy csak simán ki nem mondott, sötét háttértartalmak terjednek a szoba falai mögül. Lynchnek
ideális terep ez, a tudatalatti elemek hajszálpontos pöckölgetésével és a minden esetben remek szereplőgárdával
nyomaszt úgy, hogy közben mégis visszavágyunk a hajnali alkonyzónába, ahol pár pillanatra minden
lehetséges, míg teljes öntudatra ébredve hátra nem esünk kiábrándító létünkbe. Az első, ’60-as években játszódó
etap titokzatos találkozást mutat be a szakadt, de mindig lenyűgöző Harry Dean Stanton, azaz Moe és a rejtelmes
fenyegetést árasztó, szintén proli mikulás, Lou között (Lou Boca az Elefántemberben is hasonló szerepet vitt).
Utóbbi erőszakoskodik is egy szerencsétlen, beállt altesti munkásnővel, akit a hotelszobára vitt, hogy irracionális
(bár ez a szó az álomlogika közepén nehezen értelmezhető) eltűnésbe és rendőri rajtaütésbe torkolljon minden.

A következő, romkom-szerű részt nehéz ebben a kontextusban hova tenni, bár mentségül szolgálhat, hogy ez az,
amit nem Lynch rendezett, hanem egy James Signorelli nevű, általam ismeretlen alkotó (az imdb szerint össz. egy
Elvira-filmet jegyez ezen kívül). A gondosan összeválogatott hajszínű jónő-kollekció az akkori jelenkorban kicsit a
Mulholland Drive karakterdinamikáját idézi retrospektíve, már ha a hajszíneket nézzük, minden más szempontból
nem haladja megy egy átlag női sorozat szintjét. A hölgyek, köztük a mi Hargitay Mariskánk, tuti nem mennének át
a Bechdel-teszten, végig azzal vannak elfoglalva, hogy különféle jellemző reakciókat mutassanak egyikük bájgúnár
vőlegényének (Griffin Dunne) felbukkanására, vagy hogy a szobalányt ugráltassák, míg a golfütő el nem választ,
pontosabban el nem hozza az igazi, bár enyhén vérfoltos szerelmet.

A legszebb és leglynchesebb eresztés (szintén Barry Gifford írta) merül legmélyebben a múltba és az elme
félhomályába: az Amerikában már-már mitikusnak számító 1936-ban érkezik menekülő ifjú pár az áramszünettől
elsötétült ugyanoda. A gyertyák fényében Crispin Glover és Alicia Witt költői aforizmákban beszélnek valamiről, tesznek ígéreteket, amilyeneket csak ilyen ifjan lehet. Nehéz eldönteni, ez a hosszú együttlét, a lány különleges igényei (vagy háborodott, vagy végleg másik síkra lóg át), netán amiatt van-e, hogy tényleg
szükség van-e a múltbéli szörnyű baleset miatt a kínai orvosra vagy a kínai aranyhalra. Kimutathatatlan, melyik
lebegtetés fenyegetőbb, míg el nem jön a mindent elborító fény, csak remélni lehet, hogy az áramszünet, és nem a
hosszú alagút végén. Találkozunk a hullámzó vörös függönyök mögött, szerencsés esetben épp ugyanakkor lesz
ott mindenki.