Csőmozi #188: Hulladék típusú találkozások – Without warning
A címet egy nagyjából 30 éves Kreténből loptam, remélhetőleg úgysem emlékszik senki, meg hát nekem is simán eszembe juthatott volna.
A többek között a Joysticks című játéktermi szexkomédiáért (nem vicc, a kisváros nördjei a kellően rövid szoknyás cicababák oldalán küzdenek kedvenc videóárkádjuk bezárása ellen a szemét kapitalistákkal) felelős Greydon Clark 1980-as rendezését a szegény ember Predátorjának nevezni akkora túlzás, hogy az már nem is költői. Hacsak nem szó szerint vesszük, a szegény embert rendes suttyó redneckekre cserélve, a cselekmény ti. simán összefoglalható annyiban, hogy egy karéjagyú idegen ritkítja az amerikai vidék jóravaló, valamint kevésbé mintapolgár lakóit. A miértre nem kapunk választ, hacsak a trófeagyűjtés nem tekinthető annak (a rém bomlott szeriálkillerhez hasonlóan egy sufniban állítja ki gyűjteményét), a hogyan jóval érdekesebb: undorító, medúzaszerű kis parazitákkal frizbizik az űrből jött, senki által nem várt vendég, ezek csápjaikat áldozataik bőrébe, fejébe és egyéb testrészeibe fúrva gyilkolnak! Vagy nem, ui. akad, akinek bőven van ideje levágni magáról, mások pillanatok alatt kinyúvadnak szörnyű körülmények közt. Ilyenek ezek a forgatókönyvi következetességek, akarom mondani elvárások.
Kicsit messzebbről tekintve a mű tehát nem több, mint a korszak slashereinek blőd, ám viszonylag látványos fantasztikus elemekkel valamivel feljebb turbózott megfelelője, melyben a kötelező pszichoszexuális terheltségektől sújtott és valamely misztikus (ejtsd: idióta) okból megölhetetlen gyilkos helyett egy idegen szörny fejti ki munkásságát. Sőt, még kettőt hátra lépve belátható, hogy a híres-neves Aliennek vagy Svarci dzsungellázának is pontosan ennyi az értelme és a funkciója, csak hát azok pár vagonnal több pénzből és stílusérzékkel készültek. Itt a 150000 dolláros költségvetés nagy része a két levitézlett sztár, Jack Palance és Martin Landau gázsijára ment el. Utóbbit az idősebb nemzedék az Alfa Holdbázis König parancsnokaként, a fiatalabbak Tim Burton Ed Wood-filmjéből ismerhetik, ahol magát Lugosi Bélát alakítja. Itt jobb ügyhöz méltó buzgalommal adja a végül is teljesen indokolt PTSD-től szenvedő háborús veteránt, akinek kattanása pont kapóra jön.
Ahogy az lenni szokott, a baljós lebegtetés során találkozunk az idilli mivoltát fokozatosan elveszítő amcsi vidék megannyi lakosával, átfogó társadalmi tablón. A hagyományos fegyvermeleg értékrendet valló apa és elpuhult hippi fiacskája vadászni indulnak a vadonba, de mindenki legnagyobb meglepetésére ők lesznek a. A kis cserkészcsapatot vezető tiszthelyettes bácsi első dolga, miután elküldi játszani a gyerekeket, hogy rágyújtson dugicigijére pár kovakővel. Róla sem találná ki senki, hogy ez lesz élete utolsó szippantása. Olcsó módon találkozunk itt egyébként először a rémmel: fényes nappal, belső nézetből közeledünk (kik lehetünk?), míg a gyerekek rémült sikítással el nem szaladnak, miközben sajátos kétkaréjú agyunk árnyéka vetődik a földre. A kirándulni és töcskölni induló fiatalok is megkapják, ami a puritán atyák földjén jár nekik, rajtuk kívül a helyi diner kedves konyhás nénije és a többi rekvizitum rendes ember nem hajlandó szembenézni az elgondolhatatlannal (mi se néznénk ekkora hülyeséggel, ismerjük el), amíg nem késő. A végső nagy durranást nem rontócozom el, rágja a körmét addig mindenki.
(Kis színes, hogy e nem túl eredeti címen számos film készült az évtizedek alatt, közülük még az érdekesebbek közé tűnik az 1952-es szintén Without warning, ebben a tisztes adófizető kertvárosi férj aprítja metszőollóval (!) a feleségére emlékeztető nőket, több kísérteties párhuzamot villantva fel későbbi rokonával. Na majd egyszer talán.)
