Csőmozi #187: Spasmo – Giallo a kockás füzetből

Alcímként futott volna még a Görcsök és mellékhatások, illetve a mesterséges intelligencia helyett természetes tompaság szülte rémfilm.

Az utóbbi nem is lett volna igazságos, hiszen az olasz pszihószadómazó-misztikus thriller, rövidebb nevén a giallo sosem a széles intellektuális láthatáráról vagy a lenyűgöző csavarokról szólt, inkább a lázálomszerű stílus konzisztenciája és eltaláltsága a lényeg. A legnagyobbaknál annyira, hogy a nézőnek eszébe sem jut a logikátlanságokon lovagolni – pl. Argento Kristálytollú madara sem kevésbé kimódolt és valószínűtlen vérfagyasztás, mint jelen művünk, viszont jól megfigyelhető a kettő közt a (már jobb pillanataiban) látnokot az igyekvő iparostól elválasztó szakadék.

Umberto Lenzi, az olasz szórakoztató film másodvonalbeli guberátora, avagy a guberátorok körében egyenlők közt elsője is csinált mindent szinte minden szinten, ahogy arrafelé szokás – á, a közepes gyári termékek sorában pár, suttyósága erejével felfelé kiemelkedő alkotást, amelyek közül a legnagyobb hírhedtséget vélhetően a Cannibal Ferox érte el, bár készített korát megelőző Szandokán-feldolgozást és poliziottesco filmeket is. (Figyeljük a csodás véletlen szójátékot a rendőrfilmek gazdaságos változatáról). A cselekmény a kockás füzetbe került kötelező műfaji tételek kipipálásával jöhetett létre, vagy ha nem, pont úgy néz ki, azaz mai szemmel csinálhatta volna egy átlagbuta MI is, ha beadjuk neki, szüljön nekünk giallót.

Az erdőben gerjedő párocskát a nyitójelentben lehűti, hogy akasztott nő helyett akasztott próbababát találnak. Velük többet nem is találkozunk, a jóval nagypályásabb köv. párocska az idillien sivár tengerparton újabb nem halott, csak eszméletlen, ezúttal valódi nőbe botlik. A nemzetközi aranyifjú Christian Bauman (Robert Hoffman) azzal a lendülettel ott is hagyja aktuális partnerét, hogy a talált szextárggyal krúzolgasson tovább (az enyhén mosógéparcú Suzy Kendall még így is az angol szépség csúcsát hozza, mit lehet tenni). Hogy hogy került oda, senkinek nem jut eszébe megkérdezni. A közeli motelban már majdnem megvalósult légyott előtt Barbara (Kendall) levágatja hirtelen jött lovagja szakállát (férfiasságát?), a csupasz Hoffman meglepően hasonlít Alain Delonra, ezt nem hiszem, hogy csak a szomorú aktualitás láttatná velem.

Hogy a háttérben ennél súlyosabb szálak húzódnak, mutatja, hogy egy ablakon belógó hangtompítós gyilkos (Adolfo Lastretti, neki elhisszük) avatkozik közbe, akinek viszont dugájába dőlése után csak úgy eltűnik a hullája a fürdőszobából. Újabb megmagyarázhatatlan és/vagy falrengetően blődnek tűnő események sorjáznak a nemzetközi felső tízezer által, úgy látszik, bármikor igénybe vehető jachtos partik és üresen álló tengerparti udvarházak közt (jó, utóbbi hőseink betörtek, hogy menedéket leljenek a környéket lassan elöntő elmebaj és a további gyilkosok elől, ez sem zavar nagyon senkit, rendőrt legalábbis nem hívnak, bár giallóban minek is, igaz). Az akasztott és borzalmas módokon megpervertált próbabák pedig csak szaporodnak mindenhol… És így a mindent más megvilágításba helyező, utólag végül is annyira nem rossz végső csavarig, ahol az összes hatásvadász húzás a helyére kerül, több-kevésbé, a tetejébe még a mi Fellegi Tamásunk (Tom Felleghy) is feltűnik pár másodpercre a Bauman-fiúk apjaként. Az ő elegáns fejéből származott le tehát a családi elmebaj.

50 évvel később fura a szokás szerint gyermeteg hangvétel és a nagyon felnőttes perverzkedés keverékét nézni az üres digó tájakon, még furább, hogy a hajmeresztőnek szánt borzalmak mára megnyugtatók lettek, az ablakunkon túl elterülő hétköznapi horrornál legalábbis jóval nosztalgikusabbá. A híres-neves Ennio Morricone zeneszerzőként jellegtelenül nánánázósabb énjét veszi elő, kivéve az atmoszférikus zaj-betéteket a baljós jeleneteknél. Megtekinthető/hallgatható a szokásos helyen.