Csőmozi #186: Mit szólna anyád – Beszélnünk kell Kevinről
Versenyben volt még címként a Kevin, a komisz, nem csökkentette volna hajszálnyit sem a mű komolyságát.
A nagy amerikai kertvárosi nihil (balkániul ejtsd: ezek se tuggyák má‘, micsináljanak jódolgukban) számos lélekrohadási történetet tárt már az arra fogékony közönség elé az Öngyilkos szüzektől az Amerikai szépségig, előbbiben életunt kamaszlányok európai típusú wertheri szenvelgésükben ájuldoznak át a túlvilágra, utóbbiban a nem csak utóélete ismeretében perverz családapa döbben rá, hogy hát minek is ez az egész. A rettenetesen üres fagyasztói paradicsomból a Közöny óta a kiutat, vagy legalábbis önmagunk végső kihúzását a mindenki bekaphatja társadalomból a gyilkosság jelenti, az ok nélküli (francokat ok nélküli, legfeljebb anyagi érdeket nem szolgáló) action gratuite. Fontos különbséget tenni a különféle pszichószadómazósekszuális ferdülések miatt hentelő, primitív sorozatgyilkosok és a valódi, úgymond művészeti ölők közt – a Texasi láncfűrészes és megannyi kollégája zsigerből teszi, máshogy nem is járhatna el. De mi a helyzet, ha egy nagyra nőtt, komisz csínytevő aljasságain kellene hüledeznünk?
A látomásos nyitó álomjelenetben (bár érdekes álom lehet, amelyik nem látomásos) a szintén nagy amerikai focirítus sátoros ünnepén, vagy valami hasonló szalagavató-trancsírörömködés közben nyomják a szerzetesarcú családanya (pár perc, és megtudjuk, hogy az) képét a kecsöpbe, paradicsomos babba, vagy talán másmilyen térdig érő, piros dagonyába az őt ünneplő vagy lincselő tömegek. Valami nagyon nincs rendjén az eksztázissal, de mielőtt kiderülne, éppen kivégzés vagy éljenzés folyik, Évával (figyeljük a szubtilis allúziót, remélem) a nem kevésbé nyomasztó valóságra ébredünk.
A magányos nő a meg nem értett, de iszonyú jó fej amcsi outsiderek végül diadalmaskodó fajtájával szemben egészen prosztó, mindennapi közmegvetés és abúzus célpontja a lakóközösség, az iskolai közösség és úgy általában minden közösség részéről a környéken. Mániákusan festi át újra és újra a folyton pirosra mázolt házát, és még a munkahelyi bulin is azt kapja végül az őt jobb híján környékező, durungarcú munkatárstól, hogy utolsó frigid kurva, dögöljön meg máma még, de lehetőleg inkább tegnap. A jóindulat oka, mint a párhuzamos szálakon kiderül, hogy az anya (Tilda Swinton) idősebb gyermeke, Kevin (Ezra Miller, a kis gecó azóta Dumbledore prof. aranyos állatkás filmjeiben bizonyított) iskolai mészárlást rendezett. Amerikaihoz kissé méltatlanul nem lőfegyverrel, hanem íjjal, aztán az anyja híján a családját is kiirtotta ugyanígy, mielőtt börtönbe vonult.
A szerteágazó családfájú, mindenféle konyhapszichológiai indítékokkal megtámogatott álarcos és elmebeteg gyilkosok, valamint az egzisztencialista nihiltől szenvedő, tiltakozásból murderáló magányos nagy Raszkolnyikovok esetében mindig a miért a kérdés, amire a szörnyülködő műbefogadó és az emberiség aljasságát több-kevesebb didaxissal a képébe dörgölő művész együtt keresik a választ. De ha semmi ilyesmi nincs, és a kis rohadék jól láthatóan gyerekkori rosszalkodásait nagyítja fel és folytatja nagyjából egy, az első Marilyn Manson-lemez meghallgatásától megrészegült tinisátán komolyságával, ott nehéz a lélek borzalmatos szakadékaival vagy akár a vagány társadalomkritikus belezésekkel (ilyen is van, pl. Született gyilkosok) menni. A kis Kevin gecózásainak hosszú sorát azzal kezdi, hogy magát fejlődésben visszamaradt, autista vagy milyen gyereknek mutatva, holott korántsem, összesen egyszer dobja vissza a labdát szerencsétlen anyjának, mutatva, hogy éppen dobhatná, ha akarná, de nem akarja. Később szintén merő visszataszítóságból már jóval az indokolt kor fölött hord pelenkát, csak hogy belecsúnyíthasson, egyetlen mesekönyve a könyvespolcán, vagy bármiféle polcán pedig a Robin Hood (hint, hint) lesz. Cuccai között I love you feliratú vírusos lemezt hagy az anyjának, kishúgát megnyomorítja, egyszóval igazi, elsőrendő tetűláda, de nem a borzongatóan ördögi vagy talányosan üres fajtából. Inkább az a hisztis buzigyerek, akivel szemben a majd mindjárt kapsz két akkorát, édes fiam, hogy az eget is bőgőnek nézed, aztám mehetsz sírni a szűzmáriához vacsora nélkül teljesen indokolt apai megnyilvánulás lehetett volna, ha a megértő apa a hugival együtt már nem 26 nyílllal sündisznószerűsítve heverne a kerti locsolók közönyös sugara alatt. Hát szóval ez a Kevin, ez ilyen gyerek volt – sokat nem tudtunk meg róla, de már az a kevés sem érdekel.
(Alternatív cím, most ugrott be: A szülők a legjobbat akarták. Magyar megosztón, felirattal itt látható.)