Csőmozi #185: Vége a gyereknapnak: Devil times five
Más címein: Peopletoys, ill. a Szörnyű magas ház a hegyen, ami már címében is a Last house on the leftre álliterál.
Vagy talán Lovecraftre (The strange high house in the mist), vagy ez tán már részemről is csak ábrándos holdnyalás (nem szólhat az egész világ HPL-ről, hová is jutna, talán romantikus létezésgyűlölők kevésbé elbaszott dacszövetségévé válna). A Hisztik (Tantrums) közelebb áll a lényeghez.
A gyerek és a kutya a szórakoztatóipari megegyezés szerint a mozgóképes comfort food szent tehene (képzavar), bántani őket csak a legdeviánsabb állat rendezők képesek. Ellenkező irányban, vagyis ha ők a tettesek, még alkalmasabbak a társadalmi normák felrúgására. Kutyás horrorból ott van pl. a Cujo és a mi kissé féloldalas Fehér istenünk, amennyira az horror, gyerekesből pedig a tárgyalt művünknél klesszibb, kísértetházas kis Ártatlanok (The Innocents). Érdekes belegondolni minden ilyen esetben, vajon instruálták-e a kis rohadékokat, vagy nem, és csak maguktól hozták.
Sean McGregor, ill. kirúgása után David Sheldon rendezése a kőprimitív ’70s kihasználásból (exploitation) csinál zavarba ejtő példázatot az ártatlanság természetéről. Milyen ártatlanságéból, kérdezhetnénk, ha már az elején az elmegyógyból szökött gyerektársaság a világ legtermészetesebb dolgának veszi, hogy a furgonból, ahol rajtuk kívül mindenki feldordult a balesetben (a rugalmas gyerekcsontok előnyei, bizonyára), a hullákat hátrahagyva lazán menjenek tovább, de csak azután, hogy a permanenes katonásdiban rekedt néger kölök lehullarabolja egy felnőtt kezéről az immár feleslegessé vált karórát?
A párhuzamos szálon a hó fogságába (némi dramaturgiai megengedéssel) ragadt felnőtt társaság hegyi üdülőbe érkezik, kontrasztként magán hordozva az ivarérett lét megannyi aljasságát, vagyis a képmutatást, kéjsóvárságot, haszonlesést és a többit, hadd ne soroljam. Amikor védelmükbe veszik a hidegből betántorgó gyereksereget, természetesen nem sejtik, mi vár rájuk, sőt pokoli vicces módon az elkefélt babazsúr furcsa viselkedését éppen gyerekségük számlájára írják jó ideig. Hát istenem, játszanak. A patriarchális Papa Doc (Gene Evans) nem felejt el senkit percenként arra emlékeztetni, hogy az egész helyet csak neki köszönhetik, a többiek piálással, piti intrikával, ill. kombinés cicaharccal ütik el az időt.
A hosszú perceken át kitartott, mai fogalmaink szerint videóklip-szerű visszatekintés, ahol a kölkök még előző fogvatartójukat, egy egyházi atyát végzik ki vasvillával, kalapáccsal, meg ami éppen kézre esik, már-már experimentális hangvételű. Ez az elnyújtott, hörgő effektekkel díszített jelenet megelégedéssel tölthet el bárkit, akinek a közelmúlt kontinensektől és koroktól független gyerekháborgató-botrányai borzolták a szőrét.
Felmerül azért a kérdés, a bosszú arányos-e a bűnnel, pláne a szerencsétlen Ralph (John Durren), az üdülő felnőtt testbe szakadt, gyermeklelkű gondnokának az esetében. Ez a balszerencsés örök kamasz csak a nyulait (!) etetné, ezzel együtt az első hidegvérú, mechanikus gyilkosság áldozatátul esik. Magamfajta proli-egzisztencialista műbefogadónak, mint mindenről, erről is a lét elviselhetetlensége jut az eszébe, azaz a kis ártatlanok nem gonoszak (nem a lóf@szt), csak felnőttek akartak lenni, a felnőtteknek viszont nincs más vágyuk, mint visszahagyni a felelősséget és újra gyerekké változni, az emberlét így nem több, mint esélytelen menekülési kísérlet egyik kibírhatatlan stádiumból a másikba. A záró babaház-képsor, ahol az áldozatok asztal mellé teregetve hevernek (még ha éppen szénné égtek is), egyszerre idézi a Texasi láncfűrészes vacsora-jelenetét és a gyerekkor ábrándos teazsúrjait. Ámen, ahogy az apáca játszó-gyermeknek (Gail Smale) még külön súgni kell az asztali áldás előtt. (A főbb videómegosztókon mindenhol ugyanez a sistergő változat szerepelt, úgyhogy lehet nézni akár YouTube-on is, tisztelettel.)
