Csőmozi #184: A nagy vastagbélkúra: City of the living dead
Eredeti címén Paura nella città dei morti viventi.
Avagy a Félelem az élőholtak városában (balladai rövidséggel annak idején csak Pauraként hivakoztak rá a kazetták matricáin vagy az ijesztgetős nagyszünetekben, bár németül is szép, lásd lent) a rovatunkban sűrűn megforduló Fulci bevallása szerint is látványfilmnek készült, és az is lett. Korunkban, amikor a “látványfilm” a zöld háttér előtt ugrabugráló gumibugyis idiótákat jelenti elsősorban, ez azért felvet pár kérdést. Ha ezek a mozgóképek a lehető legprimitívebb, szellemi 3/4 és fél évesekre belőtt vágykielégítő termékek, akkor a másik véglet, a történetmondást, a minimális józan észt és hasonló kispolgárságokat legalább ekkora ívben ignoráló belezőünnep miért komolyabb? Mert halálról van benne szó, perverzióról, szóval csupa olyasmiről, ami után az ún. normális, többségi társadalom nem mutogatna ujjongva az égre, hogy nézd anyu, az ott egy, a beleit egy kárhozott pap puszta pillantásától éppen kiokádó fiatal leány, netán egy másik leányka becsületét védő büszke apa, aki a szerencsétlen falu bolondjának tágítja fúrógéppel a fejét?
Természetünk okádékabb oldala azért érdekesebb, mert önpusztításunkhoz és a halál soha fel nem oldott rejtélyéhez van köze. Az 1980 körül csúcsra ért olasz rémfilm uralkodói közül van, akinek jobban megy a magyarázkodással nem is próbálkozó rémálomlíra (pl. hogy került a két szem a Suspiriában az ablak elé a 4. emeleten, kívülről, a hozzá tartozó szörnnyel, senki meg nem mondja, de Argentónál odaillik). Fulci a homokozó szélén gilisztákat trancsírozó, később lelkes Morbid-rajongóvá váló gyerek világnézetét viszi a tocsogós végtelenbe és tovább. A látszat-cselekményt ostorozni nincs értelme, itt tényleg minden a zsigeri hatáskeltést szolgálja.
A nagy tehetségű társ-forgatókönyvíró, Dardano Sacchetti kijelentése szerint Lovecraft (!) volt az ihlető forrás, pedig ha létezik bármi, ami távol áll a felfoghatatlant valahogy mégis érzékeltetni kívánó kozmikus horrortól, akkor ez az. Persze van Énok könyve és más wunderbaumok a kirakatban, említés szintjén legfeljebb, sőt a cselekményt indító borzalom is a Salem romjain épült Dunwichben történik, ahol is az ördögi Thomas atya keresztényietlen módon felköti magát, megnyitva a pokol kapuit. A helyek felcserélését (a boszorkánypereiről híres Salem, köszöni, máig megvan, Dunwich volt Lovecraft kitalált települése) tekinthetjük akár finom utalásnak a valóság torkán lenyúló, majd azt a vastagbeléig kifordító alkotói attitűdre, ha a Times Square szennymozijainak közönsége vagy a korabeli kölcsönzők hallottak volna róluk bármit. Persze ki tudhatja.
A tetszés szerint el- és feltűnő, agytépő hullákon, a vezényszóra lebénuló szereplőkön és efféléken, mint mondtam, felesleges nyelvet köszörülni, dőljünk inkább hátra, és élvezzük a világvége után párhuzamosan nyomozgató párocskák fogyatkozását. És az ikonikus jeleneteket – az emblematikus bélokádáson kívül van itt féregeső, belső szervek minden mennyiségben, és fura módon Fulci mindent megvető humora. A temetőben, köpésre egy tévedésből elföldelt hölgyike sírjától egy kaparó szakember az erkölcsös életvitelre hívja fel a másik figyelmét (ne lapozgasson annyi pornóújságot, hiszen hallott valakiről, akit a zsebhoki vitt el). A fent említett szerencsétlen dunwichi hülyegyerek, név szerint Bob (Lombardo Radice a Kannibál apokalipszisben hozott hasonlóan megszállott figurát), mielőtt találkozna a hagyományos értékrenddel és a fúrógépével, egy pöccintésre felfúvódó guminővel ismerkedik, a film legéteribbnek mondható jelenetében. Az utolsó előttinek kiagyalt szőke hölgy, a svéd modell Janet Ågren pedig Paco Queruak, az atomkiborg kantinosnéjaként lehetett ismerős. Szóval hogy mindez szélsőséges, debil szadizmusként vagy pont látomásos művészetként csapódik-e le érzékeny tudatunkban, kétesélyes, de az élményről azért nem beszélnék le senkit. Lelki egészségünkre!
https://www.youtube.com/watch?v=KnIJJAfipF0