HOLDKOMP

Kis lépés ez az árnyékos oldalon…

Autó-motorCelluloidSci-fi

Csőmozi #183: A HT-1080Z-futam – Terminus

A nem annyira legendás magyar iskolaszámítógép a címben a kontextust hivatott megadni.

Vagyis hogy az amerikai TSR-80 sokadik klónja itt a gulyáskorszak hanyatló éveiben kis túlzással a mátrixot kellett volna hogy megnyissa a nejlon iskolaköpenyben köré sereglő úttörőknek. Szürkébb és savanyúbb voltában végül is valamit adott, de azért senki nem tévesztette össze a burzsuj szomszéd gyerek C64-ével. Hasonlóképpen ez a megdöbbentő, már-már azonosíthatatlan filmikus objektum a korszak (1987) összekukázott postapók-kiberpunk elemeit hányja egymásra, vagyis van szó szerint szörnyautó, dekadens nyugdíjasok, tüskehaj és minden, ráadásul jórészt Magyarországon forgott (!!!), de ha mellé tesszük pl. a mi Meteónkat, büszkén állapíthatjuk meg, hogy a pénz tényleg nem minden. De talán nem igazságos egy egyszerű ponyvának szánt, csak még olyanabbra sikerült cuccot egy félig művészi, félig a legjobb értelemben kelet-európai vízióhoz hasonlítani. Miről is van szó?

PK DICK rendszámú Merci fordul be a sümegi várba (itt az őrült céges hatalom fellegvárát alakítja), fedélzetén a vérfagyasztó, talpig gyereköltönybe öltöztetett mutánssal, hogy leliftezzen a kék söprőfényekkel megvilágított földalatti főhadiszállásra, Stan Ridgway kraftwerkes kamion-animációval aláfestett nyitódala (Until the end of the line) után. Már e képsorok puszta létezésétől bármely tisztességes nördnek a Lajtán innen minimum maga alá kellene alélnia. Pláne ha meglátja a Pris-szerű, furcsán néma titkárnőkkel benépesített csarnokot, ahol még menőbb öltönyben maga Doktor/Sir, nevelője vagy talán teremtője teremti le a kis nyikhajt! A továbbiakkal szembesülve aztán kezd elszivárogni a lelkesedés.

A francia (itt éppen nagyrészt francia-német, de a fő elkövetők a divattervező csigazabálók közül származnak) sci-fi ritkán törekszik valódi gondolati mélységre vagy újdonságokra (La jetée, Utolsó harc, Elveszett gyerekek városa, Vad bolygó, Alphaville), általában megelégszik azzal, hogy marha jól néz ki (kb. minden más, Moebius és Enki Bilal örökérvényű nyomdokain). A jól kinézés itt a fenti eleganciában nyilvánul meg, már ami a romlott felsőbb rétegeket illeti, a külső jelenetekben a gémeskutas – főkötős nénis kádári vidék (!!!) adná az obligát sötét jövőt. Bár kicsit belegondolva a mára megvalósult, ún. magyar vidék totális szellemi és társadalmi szolgasága elég sötét jelen, örüljünk neki együtt.

A nemzetközi szereplőgárdából Karen Allen, egyenesen a Frigyládából vezeti a Monster névre hallgató, MI-lakta kamiont a nem teljesen tisztázott “játék” keretében. A pléhboj robotkrapek nagyjából ennyire vicces, lazázása egy rejtélyes okból egy szerencsére csak monitoron szadómazó-pöckökkel szétfeszített szájból érkezik. Jürgen Prochnow a Lynch-féle Dűne Leto Atreidese és a Tengeralattjáró kapitánya után szintén vezető szerepet alakít, az önmagát klónozni vágyó főgonoszt rögtön 2 személyben. A franciák már nevében is legamerikaibb rocksztárja, Johnny Hallyday azután veszi át a volánt, hogy egy világvégi kis kényúr (az összetéveszthetetlen magyar komcsi pofák szadizmus közben gyúrnak és Renoir-albumot lapozgatnak) fogdájában elárulta a női főhőst (Gus/Allen), hogy meglóghasson. Bánatát a várudvaron pálinkázásba és szkanderozásba fojtja, itt behallatszanak a statisztéria le nem kevert “gyere igyál“- és “most mutasd meg, bazmeg“-kurjantásai.

A női főhős tényleg bekövetkező halála előtt elnyögi tételmondatát, miszerint jól csak a szívével… örökké nem eshet… na, szóval a fény és az égés közül válaszd a fényt (tényleg így mondja, hogy between the burning and the light, choose the light). Ez Monster oprendszerének jelszava is, úgyhogy indulhat a bosszúállás, melynek során gondolom a magyar néphadsereg számos UAZ-a borul és robban pöccintésre, és nem spóroltak a felgyújtott barakkokkal sem. Monster áthajt a Lánchídon is, azaz megérkezik a Newcrownstadt néven futó ál-Budapestre, pedig a falon egyszer Motor City itt a neonfelirat. A másik rendezői önvallomás szerint el a kezekkel Enki Bilaltól (DON’T DISTURB ENKI BILAL PLEASE), ezt festi máshová egy művészeti főiskolás romkocsmatölteléknő a dzsumbuj közepén. Sajnáljuk, már megtörtént.

A gyermeteg hangnemből szokás szerint kikönyökölnek a felnőtt vagy annak szánt elemek, mint Stump/Halliday PTSD-jének eredete (akkor csonkolták, hiszen Stump, érted, amikor megkínzott ártatlanok védelmére kelt) vagy amikor feltárul a félresikerült klóngyerekekkel teli raktér. A sokadik áruló seftes bőrében találkozhatunk Kulka Jánossal, úgyis mint Ember a Napszemüvegben, borzalmas utószinkronnal, egyébként az egész nem emelkedik a pár évvel azelőtti olasz műfaji potyolínók (pl. Rats, I guerrieri del Bronx csak itt a rovatban) fölé. Furcsa, hogy a hulladékot körbetapsoló hipszterség korában ennyire ismeretlen a Terminus, akkor hallottam róla először, amikor véletlenül rákattintottam a népszerű videómegosztón, pedig ékköve lehetne pár fasza trash-filmklub estnek a Bemben vagy az Aurórában. Ennek tudatában kívánok jó mulatást hozzá.

HOLDKOMP