HOLDKOMP

Kis lépés ez az árnyékos oldalon…

Celluloid

Csőmozi #182: Sajnos a szíved egy dobogó kő – The gorgon

A rendhagyó Hammer-produkció nem annyira szokványos szörnyet vesz elő.

A vámpír-farkasember-múmia háromszögből kilépni ritkán hajlandó klasszikus horror időnként azért kevésbé elrongyolt rémek után néz, ennek terméke ez a címszereplőjétől eltekintve, első blikkre teljesen szabvány Hammer-film. A nagyágyúk (Christopher Lee, Peter Cushing), a gondosan kiszínezett műtermi babaház-gótika, a babonás parasztok lakta falu és a hegyormon sötétlő vár mind a helyén, a sztori az egyenes vonalú szörnyvadászatnál viszont homályosabb, misztikusabb vagy gejlebb, ízlés kérdése, bár lehet, hogy mindhárom.

A múlt század elején a világvági “Vandorf” faluban (a környék nagyjából ugyanaz, mint a Karlstein-trilógia pszeudo-sváb romantikus vidéke, a külsőségek is, bár legalább az időpont megmagyarázza, miért van már telefon), tehát Vandorfban a végzet éjszakáján a bohém festő, Bruno összeszólalkozik a babájával annak terhessége miatt. A sírva kirohanó nő a vadonban még a nem kívánt gyermekáldásnál is nagyobb rettenettel találkozik, és hal szörnyet ki tudja mitől, a nézőponti karakter a rém bőrében mi vagyunk… Vőlegénye pedig felakasztja magát egy ágra ennek hatására, mint a gyáva helyieknél is gyávább bíróság megállapítja mindenki legnagyobb megnyugvására valamivel később. Ügy lezárva, ahogy amerikaiul mondanák.

A faluhoz képest elég méretes Vandorf gyógyintézetbe (kedves poén, hogy a táblája szerint itt J. Verne nevű orvos is szolgál) szállított hullákkal viszont van egy kis bökkenő, a nő ujja nekitaszajtva a sublótnak ugyanis letörik, szürke és kőből van. A helyi boncnok, Namaroff doktor (Cushing) ezt legalábbis meglepő rezignáltsággal fogadja, holott a tudomány embereként minimum hanyatt kése esnie a döbbenettől, és egyébként is mintha csak a söprögetés és a nyomok eltakarítása érdekelné. És a csinos ápolónő, Carla (Barbara Shelley) sincs kiakadva a dologtól egyáltalán.

Bruno apja, Jules Heitz, szintén professzor nem hagyja annyiban, és maga indul a konspiratőr jobbágyok közé fia halálának körülményeit kinyomozni, hogy némi tapogatózás után ne a fáklyás csürhe lincselje meg, hanem ugyanazzal a végzettel találkozzon, mint a leendő menye. Érdekes módon a kövesedés nem azonnali, így a szerencsétlen tudósnak még van módja egyre merevebb kezével papírra vetni figyelmeztetéseit az utána jövőknek. A rohamosan fogyatkozó Heitz család következő tagja, a kancsófülű Paul (Richard Pasco) már megússza a találkozást sima idegösszeomlással (szakszerűen fogalmaztam, remélem), mert csak a kerti medence tükrében pillantotta meg a megpillanthatatlant.

Mi köze mindennek Carla bambán elmotyogott borongásaihoz a holdfényes éjszakákról, amikor még meg lehetett volna menteni, vagy a köpésnyire magasodó “Bronszki”-kastély félelmetes lakójához? Ki tudja? Az általa rettegésben tartott társadalom közepén, mégis neki kiszolgáltatva létező, kettős természetű lény viszonylag szokatlan felállás, ahogy az is, hogy az általában bátor nyomozókat alakító Cushing itt öncsalásban élő, bűnrészes és egyáltalán nem hős szerelmes. A vagány Van Helsing-szerepet a szálfatermetű Lee hozza, kardcsapásával téve pontot a “kétezer éve” húzódó, melankolikus történet végére, sőt a kis színesek szerint csaknem tényleg lenyakazva Shelley művésznőt. A medúzák, gorgók vagy erinnüszök nevezéktana is össze van keverve, különféle helyeken mind volt már a faj és egy személy neve is, bár a fentiek fényében ez szinte mindegy.

(A szorgosan letiltogató YouTube helyett (tegnap még megvolt) most éppen békepárti megosztón látható, itt ni. Amit ma megnézhetsz, ne halaszd holnapra.)

HOLDKOMP