Csőmozi #181: Mars haza – Flight to Mars
Rendes amerikai felnőtt kiscserkészek menni vörös bolygó.
A sci-fi klasszikus (vagy inkább, ööö, legyünk jóindulatúak, naiv) korszakának a mai fertőből nézve kétségtelen erénye a gyermeki csodavárás, nem annyira megengedően sajátossága az igencsak ifjúsági bugyutaság. Bár lehet, hogy a zöld függöny előtt ugrabugráló gumibugyis gyökerek korából nincs olyan sok okunk erre mutogatni, főleg hogy egyes ítészek szerint az utóbbi sem más, csak visszatérés a mozi eredeti, spektákulumi (ejtsd: vásári parasztvakító) funkciójához, nos ők ámuljanak hátralévő éveikben a Marvel-DC univerzum csodáin végtelenítve, míg ki nem rohad a maradék agyuk is. A festett hátterekben, játékrakétákkal és űrkabinra fazonírozott mosókonyhákban felvett tu-fa hivatkozhatott arra, hogy a komcsik sem lőtték fel még az első szputnyikot (a mű keletkezése idején, 1951-ben). Ki tudja, lehet, hogy a holdon is ott van pl. az elveszett macskanők civilizációja, a Marson pedig a marslakóké, akik persze megszólalásig, sőt megszólalás után is egy az egyben emberek.
Komoly arcú amerikai intézmények szervezik az első utat a Marsra, matulabácsis bölcsességeket sütögetve vagy éppen talpig egyenruhában cigarettázva ha kell, ha nem az asztal szélén. A legénység tagja többek a haladó szellemű tudósnő, Carol és a másodállásban újságíró mérnök, Dr. Jim Barker, hiszen napnál világosabb, hogy tudományos expedícióba az létfontosságú. A kitalálható komolyságú felszállás, majd átkelés során a szappanopera-elemek (sznobabbul: nyáltenger melodráma) váltakoznak a tudományos beszólásokkal, hiszen a szerelem vagy a hiánya nem kerüli el a szobabelsőkben űrutat utánzó szakembereket sem. A meteorvihar (piros fényjelenségek rajzanak a játékbolti űrjármű körül) vagy micsoda tönkreteszi a leszállóegységet vagy a talpat, ha jól értettem, így drámai döntés következik: irány haza vagy kényszerleszállás? Nem egészen önzetlen okokból, hiszen ki szponzorálná a következő expedíciót, ha üres kézzel térnének haza, a legénység élete kockáztatásával a tovább gombot választja!
A leszállás tényleg elég durva, a hajó szó szerint beleáll egy marsi hegy oldalába, de azért egyben marad, kimenekülő utasai pár bunkerszerű építmény megközelítése után egyből szembejönnek a teletabinak öltözött marslakókkal, ők a hülye szakafanderük alatt teljesen emberszerűek. A dedós modorhoz képest egész realista a kérdés, aminek minden hasonló alkotásban el kellene hangzania: mégis honnan tudnak az idegenek folyékonyan angolul? Hát onnan, hogy régóta veszik a földi rádióadásokat, az angol mellett sok más nyelvet is megtanultak, vallják be pironkodva.
Legszuggesztívabb az egészben a földalatti marsi városok stúdióbeli képe, a dróton húzogatott repülő járművekkel, a helyiek Las Vegas-i / atlantoid ógörög fasiszta dizájnú szerelésével és az archaikus jövő többi naiv jegyével. A nőképre jellemző, hogy az öntudatos Carol első kérdése, hogy hol a konyha, és az önmosogató csodákat „Mars, I love you” kiáltással fogadja, bár a női karakterek e háztartásbeli megnyilvánulásaik mellett végül is saját ötleteikkel mozgatják előre a cselekményt, bár jelenlétük az oka a fent pedzegetett, gimnazista szintű romantikus szálnak is. A miniszoknyában és Jetsons-magassarkúban flangáló marsi mérnökleány, Alita – értik ugye, majdnem Aelita, mint a híres szovjet ős-tufa komcsi úrnője ugyanitt – és földi kollégája (férfi, ennyire azért nem haladó) között viharos közöny gyengéd érzelmek szövődnek. Ezekre szükség is lesz, mert a csalárd idegenek egyik bandája az előkapart űrhajó eltulajdonításávál tervezné a Föld lerohanását a halódó vörös (hoppácska) bolygóról, fogyóban van ugyanis az olaj… a mikroprocesszor… ja nem, a krómium. Ne tessék arcokat vágni, pont olyan tudományos dolog, mint a kriptonit, és egyszer sem hallottam, hogy Szupermenő kalandjai közben öblös röhögésben tört volna ki az igényes közönség az említésére. Az ördögi terv komolyságából némileg levon, hogy borulása után a konspirátorokat egy rendes amcsi cowboytudós egyetlen maflása kiüti, és lehet is szaladni a kilövőhelyre a kész űrhajóhoz, végre hazafelé, pedig addigra a legénység már elegáns, űrhajós címerrel ellátott bőrszerkót is kapott a helyi divat szerint, mintegy céhes hovatartozásukat jelzendő. Minden tekintetben korának terméke tehát a Flight to Mars, ennek tudatában érdemes nekiülni, vagy akárhogy, csak akkor elég sokat kell majd mentegetőzni műbefogadói énünk és a stáb nevében is.
https://www.youtube.com/watch?v=Pq_uKOVNk7k