Csőmozi #32: Nyuszi nem is volt – Rats: Night of terror

Patkány év patkány húsvétján menjünk vissza a balettba ugrálni.

A Night of the lepus sajnos idén se jött össze, a pillanathoz viszont sorjamentesen passzol a patkányhorror alműfaját postapók-punkfantáziával pároztató Bruno Mattei nem sok mindenhez hasonlítható műve. Az olasz rendező a sokadvonalbeli hulladékban nyugodtan mondható másodrangúnak, az olyan perverz nagyságok, mint Lucio Fulci vagy Mario Bava nyomában másolta és mutálta azok többnyire szintén amcsi eredetiből nyúlt potyadékait. Bruno a különféle -ploitationokra végződő, a közönség és a könyvelők lehető legalacsonyabb ösztöneire utazó zsánerekben hozta az elvárt alacsony szintet, így a csizmafetisiszta szadizmust kirakatba tevő dísznáci horrorpornóktól (szaxóval nazisploitation, mondtam) az elnyomott katolikus ösztönökig (ez a nunsploitation, nem nem, apácákról van szó), valamint a puha és kemény szexfilmekig, maga Staller IIona is megfordult instruálása alatt pl. az 1979-es Cicciolina amore mióban. Fentiekhez képest viszonylag naiv a Mad Max-féle sivatagi döngetések első hullámán befutott, 1983-as Patkányok (a falban, akarom mondani az iszony éjszakájában).

A Rats of Manhattan címen is forgalmazott opusnak annyi köze van Amerikához, hogy Sergio Leone Volt egyszer egy Amerikájának hátrahagyott díszletében forgatták, Rómában. A 22. század örök halott városa így úgy néz ki, amilyennek a dekadens keleti partot képzelhette bárki egy Ramones-borító alapján, a szereplőgárda mintha egy cserkészeknek és a Keresztény Legényegylet (YMCA) tagságának szánt elrettentő kifestőkönyv lapjairól mászna le. Az atomháború után a puszta túlélésért egymás anyját is egy kanál benzinért felzabáló neobarbárok romantikus hippinek vagy gumipunknak álcázva grasszálnak, a cselekmény terét képező egy szál utcára érkezve leszállnak a motorról, és Kurt, a vezér parancsára (profétikus módon tényleg hasonlít Cobainre) nekiállnak ellátmányt keresni, bár amúgy elég pazarlón bánnak vele. Pár csontig rágott hulla felfedezése után előkerülnek a címszereplők, megkezdődik ember és patkány helyenként vérfagyasztó, ám jobbára csak totálisan idióta küzdelme.

A forgatókönyvíró, Claudio Fragasso, Bruno állandó tettestársa közel ilyen elkeseredett csatát vív, hogy kihúzza a másfél órát a szegényes cselekménynél is szegényesebb színészválogatottal. Az óvodás szintű sztorit szabták a statisztériához vagy fordítva, mindegy is, a mindent elsöprő ostobaság idővel átfordul, onnan tátott szájjal lessük az abszurd, gore-plecsnis minimálszínházat. Hulladékfilmnek amúgy sem úgy ül neki senki, hogy az élet és a Tarr Béla-összes értelmével gazdagodva áll majd fel, önfeledt fetrengés ez a gyermeki ösztönén összes alantas és ripacskodó vágyában. Kurt és fogyatkozó bandája csak szerettek volna olyan menők lenni, mint mi annak idején a homokozóban, műanyag fegyverrel kaffogva, vagy ijesztgetős rohadt hulla-sztorikat mesélve lámpaoltás után.

A Notte di terrore azért próbál ennél hajszálnyival szofisztikáltabb lenni, bár ne tenné. A társadalmi-lélektani mondanivalót az áruló, paszomántos IV. Napóleon testesíti meg (tévesen Duke-nak hívják), az afro-posztapokaliptikai nőszereplő a politikailag kevéssé korrekt Csoki névre hallgat. Lilith, a piros köpenyes csábdémon a világvége után ezerben is kisminkelve mászkál, beragadt hálózsákcipzár okozza pacsmagányos halálát, a tudományos-horrorisztikus slusszpoén viszont minden primkósága ellenére hatásos. A végére nem írták oda, hogy a forgatás során állatoknak nem esett bántódásuk, Fragasso egy interjúban elárulta, a statiszták nagy része egy vödör fekete festékbe mártott sima fehér egér volt, nekik a bedarálás előtt legalább az 5 perc hírnév összejött. Nyelvtanulók az olaszból angolra szinkronizált alap mellett nézhetik japán felirattal vagy borzalmas ruszki alá- és fölémondással, ennél még a mi VHS-csempészeink is nagyobb átéléssel nyökögtek.

 

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!