Csőmozi  #133: Ott van Amerika – The Bronx warriors

Retróstupid motoros belezde az emberevő elmúlt jövőből.

Ki ne ismerné Enzo G. Castellari nevét? A még ma is élő, nem alkotó veterán olasz sufnirendezőét azért elég sokan nem. Ha a postapók bandafilmek és az autós vagánykodás alapjait John Carpenter és George Miller tette le, akkor Enzo az alsópolcos digó utánnyomások paganinije (sajnálom, csak így jött). A piaci trendekre mindig egy kiéhezett szicíliai sakál sebességével, és pont ugyanannyi fantáziával reagáló kültelki olasz filmipar az éppen aktuális amerikai sikerek potyolínó (ez is) másolataival igyekezett némi gyors dellára szert tenni, az 1982-es I guerrieri del Bronx pedig az égvilágon semmivel nem emelkedik ki a sorból, hacsak azzal nem, hogy eredeti helyszínen forgott, tényleg a ’80-as évek elejének Bronxán – a lenyűgöző, tűzlépcsős pusztulat a film legfőbb, sőt kb. egyetlen vonzereje. Sikerült beszerezni pár közepes helyi színészt is, Fred Williamson, a piperkőc helyi Ogre pl. a bajuszos néger a Delta kommandóból és Alkonyattól pirkadatig, és Trash bandájába elszegődött statisztának pár anyagilag megszorult Pokol Angyala.

A sötét jövőben (1990) járunk. A posztapokaliptikus jelleg abból adódik, hogy az elnök különgépe… vagyis a börtönszigetté nyilvánított Manhattan… tehát itt Bronx a törvényen kívülre helyezett no-go zóna a bandák uralma alatt, Manhattan a megavállalat neve, ahonnan az elnök örökösnek trenírozott lánya, a Burda-címlapszereplő Ann (a civilben is tökéletes nevű Stefania Girolani) megszökik, ki nem találná az olvasó, hogy hova. Privilegizált helyzetéért vezekel nyilván (tegye fel a kezét, akinek nem fordult meg ez a fejében apu penthouse-ában), és a helyi romantikus söpredék feje, a beszélő nevű Trash is sokat dolgozott a mellizomzatán a szeméttelep közepén, ami külön vonzerő. Az italocsődör-metálborítószökevény fiatalember és az osztályát sutba vágó leány közt gyengéd érzelmek szövődnek. A kíméletlen külvilág azonban a szerelmesek útjába… nem, a Manhattan korporáció utánuk küldi a szoci házmesterre emlékeztető profi fejvadászát, a Garfield-arcberendezésű Hammert (Vic Morrow).

A fentiek alapján a produkció akár szórakoztató is lehetne, de sajnos a tehetség hiányát játszótéri keménykedéssel leplezni próbáló, dedós forgatókönyvi fordulatok és még olyanabb dialógok miatt a kedves néző inkább feszeng. A kulcslyukon át a felnőttek egzotikus, vérfagyasztó szokásait kukkoló Pistike képzeletéből előmászott, képregényes bandavilágnak a maga elképesztően blőd modorában azért van egy-két jobb pillanata, pl. a rakparton a galeri-csúcstalálkozót a derült égből dobszólóval kísérő művész. Honnan került oda, miért nem adta el még a dobszerelését 2 marék patkányeledelért a rettenetes tudodmiben, kit érdekel, mégis hogyan adnád meg a módját egy galeri-csúcstalálkozónak a csontig leépült Bronxban? A neotribális csoportok regényesnek szánt jelmezben feszítenek, King és sleppje pl. pöpec zoot suitokban parádézik a kifogástalan állapotú oldtimer kocsik küszöbén, a Zombik a hatás kedvéért beszélni is elfelejtettek. Az erőszak, mint várható, egyszerre primitív és megmosolyogtató, így a Bud Spencer-szintű koreográfiákba csak az hoz némi csattanót, ha valakit pont egy-egy betonvason húznak karóba a történet dramaturgiailag igazolt pontján. A céges kivégzőosztag a népirtásra igen praktikus lángszórót hordja a fekete lovak nyergében, némi kellemetlen áthallásokat idézve elő az apokalipszis lovasaitól a történelmi népirtások eltüzelő brigádjaiig, bár arra persze nincs pénz, hogy pár kósza kaszkadőrt tényleg fel is gyújtsanak, így már a láng szelétől előzékenyen, sikoltva eldobja magát mindenki. A kicsit meglepő befejezést (rontóc: a szerelem az egyik fél szitává lövődése által véget ér) akár tökösnek is nevezhetnénk, ha addigra nem vesztette volna el a mű ponyvaszinten is minden komolyságát. Kár, kapudrognak a nagybecsű műfajhoz (italo-amerikai szórakoztatóipari kopírozványok a ’80-as évekből) azért alkalmas, annak jó, aki ennél többet nem vár.

https://www.youtube.com/watch?v=O4xUC4-_x70