Csőmozi #74: Szépművészeti elkenések – A kristálytollú madár
Hozzátok a perverzeket!
A giallo műfajteremtő (jó, voltak korábban is, de a sikert, pénzt, áttörést és feldarabolt nőket a Madár hozta el) filmjében hangzik el a programadó mondat, mégpedig amikor a szemtanú elé szólítják a rendőrségen a gyanúsítottakat. A perverz taták, mutogatós bácsik és sokszorosan elítélt kretének után színpadra lép egy öntudatos travi is, aki kikéri magának, mire némi zavarral le is keverik – Dario Argento első rendezésében a szokott pszichoszexuális terheltségeket, nyomozati fontoskodást, de még a véres haláleseteket is hasonló tiszteletlenséggel röhögi körbe, nem véve komolyan az égvilágon semmit, csakis a Művet, tágabb értelemben a művészetet magát. Az alkotói szabadságát a digóknál töltő amerikai író nem sokkal hazaútja előtt akaratlan performansz befogadójává válik, amint egy gyilkos az ultramenő galéria kirakatában, lenyűgöző modern rémalakok közt a szeme előtt belez egy nőt. A kirakat üvege vastag, további cinikus poén, hogy a nagy nehezen előkerített portás süket, a fehér felületen maradt vérkenetek pedig semmiben sem különböznek bármelyik akciófestész produktumától. Egyértelműbben aligha dörgölhetnék a képünkbe, hogy a gyilkosság = művészet.
Nem lennék meglepve, ha az ötlet Thomas De Quincey, az angol ópiumszívó On murder considered as one of the fine arts c. művéből származna. Az biztos, hogy a Három anya-trilógia (Suspiria és nővérei) tőle ihletődött, de hát az ilyen neveket, mint Mater Tenebrarum vagy Suspiriorum, a Jóisten, pontosabban De Quincey is arra teremtette, hogy okkult rémálom forogjon belőlük. A Madárban még nem ilyen látomásos a hangnem, a nem túl bravúros, inkább esetlegesen folyó nyomozás csak kifogás a bizarr alakok és a fentihez hasonló tiszteletlen jelenetek egymás után rakosgatására. Az 1970 felé high-tech jövő a kompjúteres elemzés képében köszön be, az output máris alig 168 ezerre vagy mennyire szűkíti a lehetséges elkövetők körét, a szakértők csak csinálják tovább! A rendőrség szokás szerint lemaradva megy az események után, annyi telik tőle, hogy zsebre vágja a főszereplő útlevelét, az az elején így kényszerből, a végén a felügyelő országos haverjaként folytatja magánnyomozását. A címszereplő madár hangja okozta lebukás sem nagyobb ökörség, mint az ájult tisztelettel övezett hagyományos krimi kandallópárkányán felejtett egy szál fehér lószőr, amiből a nyomozgató szupernagyi vagy a kokainista műkedvelő rommá dedukálja, hogy a komornyik volt.
Argento nőalakjai cselekvőnek itt nem nagyon nevezhetők, vinnyogáson és a nagy semmin átesésen kívül nem sokra képesek, egy jelentős kivétellel, aki a [RONTÓC]. A legyőzhetetlen természeti erőként közelgő, belső nézetű gyilokmészárosnak az összes későbbi slasher köszönhet sokat, bár a művész az ilyen killerekből is viccet csinál, amikor a gonosz egy görényképű, rikító sárga pufidzsekis sameszát küldi takarítani, aki egy szimpla rossz sarkon befordulás miatt először maga válik üldözötté, majd szintén egy demonstratív installáció része lesz. Ennio Morricone gúnyosan álnaiv, lalalázós zenéje lihegésekkel vegyül, utóbbiak úúúdesekszi töltete pár trancsírjelenetnél hág a csúcspontra, ahol a lepedő markolászása rágja szánkba szubtilisen, hogy nem csak a művészet, de akár a szex is lehet gyilkosság. Megkapják a magukét a mindenféle kisebbségek pl. a főhőst a bolt egyik végéből a másikig kergető, buzi műkereskedő személyében, a véres eseményeket elindító festő, Consalvo meg afrofejű kannibálra hajaz és macskákat hizlal (macskazabálózni olasz belügy, ahogy niggert is csak másik nigger niggerezhet). A beteg elmét egy festmény zökkenti még kijjebb a régmúltban, tessék, a vulgárlélektani levezetés szerint minden a művészet miatt van. Egy jobb világban tényleg attól kellene legyen.
(Eredetiben L’uccello dalle piume di cristallo, de futott még a Phantom of terror, valamint Das Geheimnis der schwarzen Handschuhe címen is, főleg az utóbbi adhat sok támpontot a műfajban.)
