Csőmozi #135: Munka-magánélet egyensúly a kiberkorszakban – New Rose Hotel

Willem Dafoe a koporsóhotelban szorongatja fegyverét.

Méltó William Gibson-filmfeldolgozás máig nem született, hacsak az obskurus rövidfilm Gernsback-kontinuumot nem számítjuk. Az író szkriptelte Johhny Mnemonic anno gyermeteg akciófilmnek sikerült a sztárparádé ellenére, a szintén sztárokkal megpakolt és Abel Ferrara rendezte New Rose Hotellel sikerült a másik végletig kilengeni, azaz a művészi és felnőtt tartalom helyett az anyag túlnyomó része max. művészkedő és felnőttkedő. Egyiken a nagy és pusztító érzelmek tükröződése értendő a közeljövő arcain a neonráncos plakátmagányban, másikon a ha kell, ha nem előrángatott szoftcore hempergés, ami nagyjából annyira bizsergető, mint a tömegközlekedésen mellettünk cuppogó kamaszok. A cinizmust félretéve persze a gibsoni mondatokból azok maradtak velem pár évtizede, amelyek a végtelen nagyvárosi elhagyatottságról és az elveszett jövőről szóltak, és persze a napszemüvegarcú szamurájnőkkel vagy az agybadugós kockás mátrixszal való első találkozást sem felejti el senki, csak Ferrara mindenből a bénábbat emeli át.

A kiberpunkság a hőzöngés helyett szenvedő emberarcát mutatja, ennek jegyében lebegünk füstös bazárok vagy tükröződő felhőkarcolók felett, ha Észak-Afrikáról vagy Japánról van szó, és nézzük zöld ikonos, nyomógombos mobilkészülékeken a kivégzéssel felérő üzeneteket. Az emberi érintés pedig, ami a kannibál infokapitalizmusban olyannyira hiányzik, a mániákus cuppogás. Miheztartás végett rögtön egy imbolygó sekszdémonokkal csurig töltött kis dörzsiben kezdünk, itt találja meg X (Dafoe, a főszereplő az eredetiben sincs nevesítve) Sandiit, a hiányzó láncszemet legújabb tudósrabló tervéhez.

Az azonos című novella után készült filmben X és társa, Fox profi ipari kémként és emberrablóként készülnek utolsó nagy dobásukra, a genetikai kutató Hirosi átsegítésére a Maas korporációtól a rivális Hosakához. A hihetetlenül áttörhetetlen biztonsági protokoll csak az egyszerű kis repedtsarkúakra nem tér ki, így az unalmasan tökéletes házasságában, sőt unalmasan tökéletes mindenében senyvedő japcsi szupersztár közelébe az irányvesztett ifjú nőcske segítségével kerülnének a szöktetők. Ahogy az lenni szokott, a szakmai okból létesített kapcsolat féltékenységet szül a mégoly profi másik félben is, hiszen X természetesen Sandiiban (nem én találtam ki, tényleg így írják) találja meg élete nagy, legalábbis az eddigieknél nagyobb szerelmét. Szélsőséges érzelmek és nemi jellegek dúlnak földön, levegőben, medencében, a visszafogottság vagy a spórolás jegyében az akciókat csak megbeszélések, elkent közelképek vagy sms-ek ábrázolják, de ez nem feltétlenül baj.

A pénzéhségét cinizmussal leplező – ugye mindenki érzelmeire számított, hát nem – Fox szerepében Christopher Walken villogtatja zenés-táncos tudását, mert bottal jár, Asia Argento, Dario lánya is meggyőzően domborít összes tehetségével. Az újranézésnek hála feltűnt az elfeledett csavar [RONTÓC], melyben a nem is annyira eldobható kis luvnya viszi be a tömeghalált az immár sikeresen átszöktetett célszemély laborjába az átprogramozott DNA-generátor vagy micsoda képében. Sőt a novellában is megtalálható a „néma, türelmes, kódolt halál”. Ezt az adathordozót nézegeti nője nála maradt szuvenírjeiből X, immár földönfutóként a címszereplő Neurózis hotel kapszulájában, a fináléban apró eltérésekkel pergetve maga előtt újra és újra az elveszett, sosem lesz jobb világot. Talán ez sem ismeretlen helyzet, a film a népszerű videómegosztó helyett itt nézhető.