Csőmozi #29: Jövőtörés – Tomorrow calling

Egy William Gibson-mozgókép, amiről még tuti nem hallottál!

Ahhoz képest, hogy hatása háttérsugárzásként és a kiberpunk, mint műfaj megteremtőjeként alig lenne eltúlozható, WG a moziban elég gyéren reprezentált. A Johnny Mnemonic sztárokkal (Henry Rollins, Takeshi Kitano, sőt maga Keanu is neói képességeinek teljes birtokában már fiatalon) megpakolt, ezzel együtt Dolph Lundgren-ostobaságú akciófilm a dicső kilencvenes évekből, a New Rose Hotel egészen más sztárokkal (Willem Dafoe, Christopher Walken, celebként itt Dario Argento tehetséges lánya domborít) megpakolva legalább tisztességesen művészkedik. Hősünk írt még egy elvetélt forgatókönyvet az Alien 3-hoz, a Neurománc körül évtizedek óta folyik a lázas töketlenkedés, az új Peripheralból pedig állítólag most csinál sorozatot az Amazon. Mai tárgyunkra teljesen gibsoni módon, archaikus rajongói honlap hivatkozásai közt leltem, láss csodát, végig itt volt az orrom előtt, igen, a népszerű videómegosztón.

A Gernsback-kontinuum c. novella (magyarul az Izzó Krómban jött ki) az alap, főhőse a jelen, mármint a nyolcvanas évekbeli jelen blazírt Amerikájában kapja meg egy ábrándos brit műértőnő megbízását, hogy fényképezze az Álom széttöredezett darabjait. Nem a sima amerikai álomról van szó, inkább a leágazó és soha meg nem valósult jövők mégis létező darabjairól, amelyek áramvonalas ceruzahegyezők és krómozott diner-lábtartók képében mégis átszüremlenek az Amazing Stories és a klasszikus kor megannyi tu-fa magazinjának címlapjáról. Hugo Gernsback amúgy a meghatározó folyóirat szerkesztője volt, sőt róla nevezték el a Hugo-díjat is.

A brit Channel Four producálta ’93-as kisfilmben tényleg ennyi történik, és az eredetiben sincs sokkal több. Kutatónk fényképez, kissé megijed elméje alternatív utakra tévedésén, amikor sosemvolt krómvárosokat lát alig kifáradtan és bebogyózva a százfelé csavarodó autópálya végén, majd egy ufótudor haver segítségével megbízható, jelenkori és oszthatatlan pophulladékkal, pornókazettákkal és rágóval kúrálja magát. Nyilván a lírai látomás a lényeg és a mód, ahogy (Brian Aldiss-szal élve, nem biztos, hogy szó szerint) környezetünk funkciótlanul futurisztikus tárgyaiban a tudományos fantasztikum a huszadik század vizuális tapétájává vált, létrehozva az örök nosztalgiát az elveszett jövő iránt.

Lopakodó hírességet itt is kapunk, Dialta Downes, a megbízó kurátornő szerepében Toyah Willcox, az ex-punk újhullámos művész hozza a brit ákcentet. Kihn, a parabulvár-szakértő bölcs alakjában Don Henderson (nekem is úgy kellett kigugliznom, nyugalom) mond mélyeket az univerzális tudatalatti szivárgásairól, a csúcspont a harmadik típusú találkozás a Metropolis-Jövőváros übermenscheivel (Art Deco futuroids, hogy pontos legyek). Nálunk mi csöpögne a harmincas évek magyar bolytudatából, elgondolni is rossz, bezzeg Amerika, ott a fehér csuklyás viccegylet és az Amerikadeutscher Volksbund mellett volt, sőt van csodálatos betonangyal is a Hoover-gáton.

 

 

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!