Csőmozi #111: Keanu, a kacattár – Johnny Mnemonic

A kiberpunk túlnyerte magát, valósággá vált! Vált a lónak, a művész egészen másra gondolt.

A kisebbfajta prófétikus év (2019 Los Angelese után a 2021-es Newark és vidéke) vége felé illik elkapni ezt az alsórendű kiberpunk-mozgóképes képződményt és megemlékezni róla. A valószínűleg leírásuk pillanatában is anakronisztikus részleteken elverni a port olcsó szórakozás lenne (bár mi tagadás, a löket egy “internet 2021” inzertből jött, milyen kár, hogy a világháló nem egy végtelenített 3D Descent lett mára), inkább arra vetem krómozott napszemüvegem tükrében a neont, hogyan lehetett csúcskategóriás összetevőkből – alteros világsztárok, nem reménytelen rendező és maga a műfaj teremtő istene, William Gibson – ilyen pad alá leülő monstrumot összehozni. Nem biztos, hogy meglesz a válasz, de ahogy a drótos zenszamurájok mondják az esőben, az út maga az út.

1994-ben járunk, a hidegháború kijáratán átbukva a korszellem leporolja magát, és kicsit zavartan körülnéz. A nagy lélegzet-visszatartásokra, ahogy lenni szokott, jött az antiklimax, a történelem és az emberiség beteljesítette küldetését, azaz célhoz ért, a liberális fogyasztói kapitalizmus nirvánájába, az egyetlen kérdés, hogy a megtévedt kecskepásztorok és a sóher posztkomcsi rokonság mikorra nyernek bebocsáttatást. A gonosz cégeknek semmi szükségük rá, hogy logójukkal ékesített kiberzsoldosok hadaival rugdalják vissza az aljanépet a gettókba, a jónép önként és fülig érő szájjal konzumál. Ilyen körülmények közt még távolabb zökken a klasszikus kiberjövő eredetileg is elég képregényszerű háttere: a style over substance jelszava, aminek az elképesztő kúlságot köszönhetjük, megpiszkálva csak szólam, hogyan tudnánk elképzelni pl. olyan jövőt, ahol a világ titkos hatalmai pankrátor-visszafogottságú utcai bérgyilkosokkal intézik szupertitkos üzelmeiket?

Az idők felszabadult szavának tudható be valószínűleg, hogy az addig “földalatti” menőség, már amennyire Hugo- és Nebula-díjas könyvsikerek földalattinak minősülnek, a fősodorban, azaz a mozivásznon is esélyt kapott. Az eredeti novellát (nálunk Johnny, a kacattár) visszaolvasva feltűnő, hogy milyen rövid, és nem több a címszereplő agyfutár gyerek menekülésénél. Johnny, fejében a jakuza lopott adataival a Lo Tek dögevészbanda romantikus roncstelepéig fut, ahol az üldöző tetkós nagymenőt a monokorbácsával együtt elintézi a még nála is menőbb Molly, az ikonikus napszemüvegarcú szamurájnő, némi leágazásoknak is megágyazva a Sprawl-univerzumban. (Johnny lesz később Molly szomorúan emlegetett szerelme a Neurománcban).

És ennyi. A nagyvászon igényeihez az alkotók az egészet világméretűre fújták fel, a Lo Tekekből Pri Tek néven vált ellenállási mozgalom, a látványos díszletekhez még bevonták a hídon lakó törvényenkívüli szegénynegyedet az író köv. trilógiájából (Virtuálfény és folytatásai). Az alteros körökből jött kliprendező, Robert Longo valószínűleg a fősodor vélt felfogóképességéhez igazíttatta a dialógok szintjét a forgatókönyvet szerző Gibsonnal, ami még rendben is lenne, hiszen a fősodor tényleg hülyébb, mint 6 segg, filmeket viszont nem csak a fősodor néz. Maga WG esszékötetében (Distrust that particular flavor – Johnny: notes on a process) emlékezik meg a forgatás körülményeiről, hogy milyen elképesztő a fejünkben megszületett helyszínekre a való világban belépni. Iróként nyilván nagy élmény, a néző jobban örült volna kevésbé dedós szövegeknek, hiába mutogat a művész a posztprodukciós fázisra, a forgatókönyv megírása nem akkor szokott történni. A szereplőgárda a vicsorgási és ordítozási fénykorában járó Keanu Reeveshez igazítja szintén az alakításait, a Molly helyett, beépített napszemüveg híján láncpólóban (a sötét jövő praktikus védőeszköze) fellépő Dina Meyer, mint Jane, barbi-verőleányként rózsaszín gránátot hurcol a retiküljében nagy vihorászva. “Minden, amire egy lánynak szüksége van”, azt hiszem, erre mondták akkoriban a Kreténben, hogy broáf.

Ice-T a játszótér keménykedő hülyegyerekét adja, azaz nem, hozza tovább rap-hiphopzenei karrierjéből, Beat Takeshi kifürkészhetetlen és most igen kézreeső japán fapofájából nézi halott kislánya mozgó képeit az éjfekete főnöki asztalából kipattanó monoliton. Tessék, az önbelező cégvezér is ember, ennyi maradt a lételméletet az addig sosem volt gépi szintekkel ütköztető melankolikus neonfilozófiából, meg egy képernyőkről beszélő fabulon-címlapnő, a tudatletöltött poszthumán, a gonosz gyógyszergyártó- és titkoló cég megváltó főnökasszonya. A szánalmas párhuzamos okoskodásokba az itt is dúló világjárványról azért sem megyek bele, még ha Henry Rollins is az egyetlen vicces epizodista a karót nyelt utcai sebész bőrében. Érthetetlen tehát az egész, ahogy van, az itt nézhető magyar változat címadója ezzel együtt akaratlan költői erővel ragasztotta Johnnyra a jövő szökevénye stemplit, még egy sosemlesz disztópia, amibe minden bénasága ellenére inkább befelé szökne az ember.