HOLDKOMP

Kis lépés ez az árnyékos oldalon…

A csodás természetCelluloid

Csőmozi #159: A kis hal megeszi a kisembert – Piranha

Avagy a kertévé akváriuma.

Hiszen mindenki szép emlékeket ápol a Duna tévé egykori megnyugtató, késő éjjeli akváriumáról (igazi lázadók csak ezt nézik a tévéjük üres helyén, torrentről), ennek kereskedelmi exploitálása a meditatív semmittevő halak helyett a kapitalizmus apró kis vízi dolgozóinak raja, magától értetődőn a katonai-ipari háttérhatalom mancsából kiszivárogva. Vagy ha a piranha szája tátva, senki nem látja a fogsorát, mert egyrészt túl zavaros a víz, másrészt a kamerát is túl gyorsan rángatják hozzá, hogy bárki megfigyelhesse a műanyag dögök árnyait a térdig érő folyóban.

Khm, tehát a blockbusterek máig tartó uralmát a fősodor filmgyártásában sok ítész a Cápa (1975) elsöprő sikerétől datálja, ill. pár évvel később a Star Warstól biztosra veszi. Ahogy lenni szokott, a másod- és sokadvonalbeli másolóművészek igyekeztek gyorsan felülni a vonatra. Roger Corman jegyezte meg akkoriban, hogy a sokmillió dolláros produkciók átvették a zsigeri hatáskeltést célzó hulladékfilmek technikáit, csak a nagystúdiós hátterükből eredően sportszerűtlen előnnyel. A sufnifilmesek maradék lapjaikkal, az olcsósággal és az „ötletek” szégyentelen lenyúlásával próbáltak visszavágni, így jött létre neo-exploitation (á, ez ugyanaz, csak már nagyon régen le szerettem volna írni) egyik korai, egyben legszebb példája, a cápa nélküli cápa-metaszörnyfilm, ahol bizonyára brechti elidegenítés van, vagy csak pénzszűke, ezért kerülgeti mindenki a nagy hal kis helyettesítőit kellően komoly pofával, a gyerekmedence szélén visítozva.

A film plakátja (lásd lent) is a nagy testvért nyúlja, költői vagy pofátlan túlzással szimplán egy raklapméretű piranhával etetve a csalit a gumimatracon, egyben a palimadár közönséget is. Joe Dante (akinek majd a Szörnyecskéket is köszönheti a civilizált emberiség) és a New World Pictures producerei, köztük maga Corman is ezen gondolkodhattak el, méregdrága gépcápa helyett, amivel Spielbergéknek is sok gondjuk akadt a sós (mégis milyen) tengervíz miatt, mivel a főszerepben lehetne emberevős vízi horrort csinálni. Így merült fel a piranha – amúgy ritkán eszik embert (fordítva állítólag finom), de a filmtörténet szerencséjére ezen akkor sem akadt fenn senki.

A prolicápa-látásmódnak megfelelően a helyszín egy texasi víztároló és környéke, szereplői iszákos redneckek és iszákos elvált apák. Az értelmiség képviselői egytől egyig gyanús tudósok a nagytőke vagy a hadsereg zsoldjában, esetleg sima arccal a kamerába hazudó médiaribancok. A slasherszerű nyitányban élveteg fiatalok mennének fürödni az elhagyott felvízi kutatótelep medencéjébe, ahol szerelmük zavartalanul teljesedik be, vicceltem, pillanatokon belül találkoznak végzetükkel, heves csapkodás és sikítozás mellett. Jobb, ha megszokjuk, a végzet itt max. ilyen külsőségek közt szokott eljönni, bár a vége felé művérrel is összekenik a vízből kirángatott, kicsit megcsócsált túlélőket vagy hullákat. A helyi Bunkó főnök (Boss Hogg, bár a Hazárd megye 1979-ben jött) után külön samesz hordozza a rádiótelefonját táskában, ő természetesen a Lost River üdülőparadicsom megnyitójára tesz fel mindent, a profit reményében mit sem törődve a baljós jelekkel!

Az elvált apa szőke kislánya szintén a Lost River nyári táborban nem mer bemenni a vízbe, ami itt életmentőnek bizonyul, majd gumicsónakkal (!) a végzet torkába tapicskolva menti ki kis társait, addig férfiasan tűrve a türhő táborvezető bácsi csesztetéseit. Utóbbi suttyóságát zokniszandál hangsúlyozza, mindenkit campernek szólít, mint a seregben, tragikus hőssé akkor lényegül át, amikor megtörve néz fel egy megrágcsált csonk mellől. A piranhák ördögi ravaszságát (honnan jutna eszükbe pl. egy tutaj köteleit szétrágni?) az magyarázza, hogy eredetileg a vietnámi háborúba (!!!) kifejlesztett titkos fegyverek. A megtévedt tudós laborjában egy ki tudja miért, de határozottan aranyosra vett gyalogpiranha kóborol, további sorsa sajnos ismeretlen, vagy talán ő gyalogolt el a [VIGYÁZAT! RONTÓC!] tengerig? Az öniróniára való dicséretes hajlamot olyan benyögések sejtetik, mint pl. a táborvezető bácsié, mely szerint „az ember eszi a halat, nem a hal az embert”, aminél nagyobb marhaság e műfajban nyilván nincs is, a kicsit felvágós allűröket pedig az, hogy az egyik cicababa a Moby Dicket olvassa vagy tartja kezében a strandon, a nevelő nénik meg csak nem a Vijt mesélik az ijesztgetős tárbortűzi sztorizáson? Eredetiben lent, magyar szinkronnal itt látható.

 

HOLDKOMP