Márta néni emlékei IV.

– Ne tessék így zabálni, mert megint hányni fog!

Márta néni fülig volt egy tányér paradicsomos tésztában, és – nincs rá szebb szó -, falt, mint a malac. Rossz volt nézni. Az ebéd rendszerint kiadós hányással végződött, én pedig már nem bírtam. Ez az alkalom sem volt kivétel. Márta néni a tányér tartalmának felét kebelezhette be, amikor felállt, és elbotorkált vécéiránt.

– Add a madaraknak – fintorította el az orrát, amikor visszatért, és megkérdeztem tőle, mi legyen a maradék tészta sorsa.

– Ha nem enne úgy, mint disznó a vályúnál, nem lenne rosszul minden egyes ebéd után – korholtam.

– Mint a micsoda?!

– Jól tetszett hallani. Mint a disznó.

Szegény Márta néni erre összetöpörödött a kanapén, pedig amúgy is apró teremtés volt. A szomszéd kutyája volt akkora ülve, mint ő állva.

– Igazad van, fiam, igazad van – motyogta megtörten, és ez szemét húzás volt tőle, mert ilyenkor ellágyultam, és vigasztalni kezdtem, pedig belül fortyogtam a méregtől. De egy apró, nefelejcsszemű, szomorú kis öreg mamira nem lehet haragudni, még akkor sem, ha a füle cimpája is paradicsomos. (Ezt meg hogy csinálta?..)

– Semmi baj – vigasztaltam. – De legalább azt mondja el, miért kapkod mindig ennyire az étellel?

– Mondtam neked, ugye, hogy vendéglőben nőttem fel? Na, ott szoktam hozzá. Mindig gyorsan kellett enni.

– Akkor most csinálok egy jó kamillateát – álltam fel. – Utána meséljen el mindent!

A fogadó

– Az apám tehetős ember volt – mesélte Márta néni. – Sok lányt ajánlottak neki, de neki csak az anyám kellett. Anyám családja lent lakott a patakvölgyben, biztos ismered a helyet, ahol a vízimalom van.

– Ja, az a kulipintyó, ami majdnem beledől a vízbe?

– Az. Anyám nagyon szegény volt, de nagyon szép. Ez volt a szerencséje, ezért vette el az apám. Aztán kibérelték a német lovagrendtől a fogadót, és mi a testvéreimmel már mind oda születtünk. Abban nőttünk fel, a vendéglátásban.

– Hányan voltak testvérek, Márta néni?

– Tízet szült az anyám, de csak hatan maradtunk meg. Három fiú, három lány. A lányok közül még mind él, ismered a húgaimat. A fiúk közül meg már csak egy, de azzal nem tartjuk a kapcsolatot, mert hülye. Hát mi hatan mind ott dolgoztunk. Reggel korán keltünk, be kellett fűteni, a vendégeknek a vizet felmelegíteni, én mentem a vécét pucolni. Télen is, a havon át, mentem a vödörrel…

– Már miért a havon át? – csodálkoztam. – Lyukas volt a tető a vécé felett, vagy mi?

– Édes istenem, de nehéz veled. Szerinted annak idején volt vezetékes víz? Naugye. Kint volt a vécé a hátsó kertben, oda botorkáltam takarítani.

– Nem hangzik jól.

– Nem is volt az. Aztán a padlót felsikálni, a mészároshoz húsért menni… A mi saját állatainkat vágta le és dolgozta fel, nekünk csak el kellett hozni a húst. A hátamra vettem a kosarat, tízévesen, mentem a szomszéd faluba a húsért. Istenem, de nehéz volt. Sokat dolgoztunk, aztán a papának nem volt jó a szíve. Mondták neki az orvosok, ne hajtsa túl magát, de nem hallgatott rájuk. Negyvenkilenc évesen szívroham vitte el. Ottmaradtunk anyámmal meg a testvéreimmel, én mindössze tizenegy voltam, a húgaim pedig kilenc és másfél évesek. Kétszer olyan nehéz lett az élet ezután.

– Hány éves koráig maradt ott, Márta néni?

– Huszonhét. Akkor mentem férjhez.

– Akkor tizenhat évet végigdolgozott?

– Végig bizony. Nagyon nehéz volt a papa nélkül. Főleg, amikor nagyobb lettem. Volt egy szemtelen férfi vendégünk, az mindig a szoknyám alá kapott, hogy a fenekemre verjen. Hiába kiabáltam vele, csak nevetett. Egyszer aztán majdnem megöltem.

– Miííí?!

– Mondom! Éppen a kezemben volt a kötésem, amikor megint a szoknyám alá nyúlt. Én meg megfordultam, és durr! nyakondöftem a kötőtűvel. Jó mélyre ment neki, nagyon vérzett. Ha kicsit odébb szúrok, ott hal meg. Most meg hová mész?

– Biztonságos távolba!

– Fejezd be a marhulást. Szóval, onnantól nem kapott a szoknyám alá. De sok volt a férfi vendég, folyamatosan ittak, mindig részegek voltak. Azóta is utálom az alkoholt.

– Miket főztek ott, Márta néni?

– Saját tenyésztésű disznót, borjút, csirkét, kacsát…. tej is volt, volt vagy negyven tehenünk. Sokszor tartottak nálunk esküvőt, de a temetések után is oda jött mindenki. Sosem volt megállás. Mindig azt hajtogattam magamban, ha férjhez megyek, végre vége lesz ennek az életnek. Mosógép se volt akkor még, képzelheted, mire a nagy ünnepségek után minden asztalterítőt kimostunk, kivasaltunk. És akkor még nem beszéltem a vendégek ágyneműiről, a szennyesről…

– Azért mégis jó sokára ment férjhez – szúrtam közbe.

– Pedig sok kérőm volt! Nagyon szép lány voltam, a mamától örököltem a szépségemet. Volt egy fiú két faluval odébb, az könyörgött, hízelgett, végül az apját küldte, az meg jött egy kosár gyönyörű almával, kért, hogy menjek a fiához, hiszen olyan rendes gyerek… De ha nekem nem kellett. Aztán csak eljött az igazi. De ezt majd máskor. Most megyek aludni. Folyton kifárasztasz.

– Hát a tea? – kérdeztem.

Márta néni megállt.

– Milyen teáról beszélsz, fiam?

– A kamillatea… Magának csináltam, aztán egy kortyot se ivott belőle, pedig ott áll.

– Ja, hogy az? Azt hittem magadnak főzted.

– Dehogyis. Tessék, nagyon egészséges.

– Akkor váljék egészségedre. Én ugyan meg nem iszom azt a szart.