A puzzle jó móka
Vérmérséklet kérdése, de egy jó puzzle kiválóan alkalmas az unaloműzésre a hosszú téli estéken.
Persze egyedül játszani nem olyan jó móka, mert nincs kinek káromkodni és panaszkodni, hogy miért foglalkozol egyáltalán ezzel a szarral, és tuti, hogy az ezerdarabos kirakósból pont elveszett egy, de ha elkészültél valami irdatlan darabbal, be lehet keretezni, feltenni a falra, és soha többé nem kell szenvedni vele, viszont ha valaki beállít hozzád, láthatja, hogy türelmes vagy és kreatív. Kreatív? Na persze, inkább csak kurva sok időd van, a kreativitás valahol Mel Andringánál kezdődik ebben a műfajban, ő kezdte el először kombinálni a különböző kirakósokat, az így összekalapált művek pedig már lényegesen jobban festenek a dohányzóasztal fölött, mint mondjuk a 101 kiskutyás szerencsétlenség, amit az ember hosszú hetek munkájával rakosgatott ki. Andringa a nyolcvanas években bukkant rá a puzzle-ben rejlő lehetőségekre, ő ihlette meg Tim Kleint is, aki szintén ezen a vonalon indult el – mindkét művész azt használja ki, hogy a nagyobb gyártók egy-egy sorozatban ugyanolyan formájú darabokra vágják a kiraknivalót, így egész meglepő kombinációkra lehet bukkanni, ha az embernek elég sok idő áll a rendelkezésére. Úgy tűnik, megéri: Klein két filléres kirakós darabjaiból összerakott szürrealista képei több száz dollárért mennek el, amiért persze alaposan meg is kell dolgoznia, de mint mondja, a meglepő kombinációkat kirakosgatni elég jó móka is. Egyrészt kedvet kaptam hozzá, másrészt egy ilyen otthonra is kéne, de nagyon. Nézzük a képeket:
