Csőmozi #101: Anyám plazma, apám emlék – Solaris
Ahhoz képest, hogy az elitművészet küldetése a popkultúrával szemben örök emberi értékeket szállítani az örök, bár általában elég alantas embernek, a szent cél ritkán jön össze.
Tarkovszkij életművéből így megközelíthetőbbek (a magas művészet panteonjában a kötelező elájulástól mentes punk maugliknak, mint e sorok szülője, de vélhetően egy rendes prolinak is) a tu-fa populáris anyagából készült filmek, mint a Stalker vagy a Solaris. A Tükör pl. pont olyan, amilyennek az átlagember a „művészfilmet” elképzeli, nagyotmondó, ugyanakkor közhelyes, mély értelműnek szánt képeivel akkora coelhói igazságokra döbbentve rá a nézőt, mint hogy az embert az emlékei határozzák meg – azta, a proller agyammal erre egészen mostanáig nem gondoltam. A híres renegát szovjet rendező műfaji kirándulásai sem mentesek az efféléktől, ám az elme és a tér végső határait feszegető sci-fi világában kevésbé erőltetettek.
Lem regényének (a könyv persze jobb – itt igazából nem feltétlen, mindössze másmilyen) feldolgozását az író, mint az közismert, megtagadta, sőt magát a szentséges rendezőt is lehülyézte, amiért félreértelmezte az alapanyagot. Az idős mester a 2002-es, Soderbergh-féle változatot megtekintésre sem méltatta, valószínűleg jobb is így mindenkinek, ha már az 1972-esnél az volt a baja, ha nem csalódom, hogy az ő könyvének a címe „Solaris”, nem pedig „Szerelem a világűrben”. Ebből sejthető, hogy a motívumok súlyozásával lehetett gondja. A könyv vezérfonala Lem egyik kedvenc vesszőparipája, az idegen civilizációk, vagy akár létformák közti megértés lehetetlensége, pusztán a totálisan eltérő gondolati vagy testi sémák miatt. Filmen ez persze épp oly ábrázolhatatlan, mint a lovecrafti „kozmicizmus”, így érthető, hogy a mégoly elvont gondolkodású rendező is hagyományosabb formákhoz nyúlt.
Vidéki-meditatív családlátogatásának idilljéből Kelvint, a pszichológust tudományos konferenciára riasztják, addig láthatjuk a védjegyszerű, több perces snitteket a patakban hullámzó növényekről és a kék porceláncsészébe zuhogó esőről. Vicc a lóval, ill. a nézői elvárásokkal: a szó nélkül bevágott, szobában nyihogó lovat kellően megdolgozott tudatunkkal min. mélyenszántó szürreál jelképnek nézzük, á la orrszarvú az úszómedencében lynchi módra, de nem, tényleg csak simán oda tették, mert máshol nem volt hely – a vendéggyerek nézőpontjából együtt ijedünk meg tőle. A konferencián a titokzatos Solaris bolygó kutatásával kapcsolatos legújabb botrányokról esik szó, az emberi tudatra ismeretlen törvények szerint reagáló, élő óceán felett keringő állomáson újabban eltűnések és halálesetek történtek, ezek kivizsgálása Kelvin dolga. Egy sokkos pilóta beszámolója szerint a plazmából természetellenes gyermek kelt ki, az ő indokolatlanul hosszas, indusztriál autózós jelenete alatt (Japánban vették fel, ekkora betondzsungel autópályákkal a haladó Szovjetúnióban nem volt) egy pillanatra szintén mintha valami ivadék mászna át hátul, egyébként az egyre fokozodó urbánus óriásdaráló a szakadatlan gépi mozgással – találgasson a kedves olvasó – a természet csendjére vált, vagy talán a két arcát (az eredeti, és amit mi teremtettünk) mutatja csak. A küldetésnek amúgy van némi politikai stichje, ugyanis tőle a függ a szolarisztika tudományának, pontosabban a pénzelésének a jövője.
A szinte üres állomáson a takaréklángot őrző csontvázlegénység (skeleton crew), mint kiderül, tényleg a bolygó hatalma alá került, pontosabban a pszichoreaktív plazmából kifaragott emlékképek érzelmi rabszolgájává vált. Ki-ki a maga módján lépett, Gibarian doktor, Kelvin elődje öngyilkos lett, Sartorius, egy másik doktor törpét rejteget a laborjában, a goblinarcú Snaut, a „kibernetikus” (Lem bájos jövőbeli anakronizmusa) nagyokat mond az emberiség kultúrkincsét jelképező könyvtárban arról, hogy senkinek semmi szüksége az űrre, az ember mindenhol magát keresi – köszönjük, belehímeztem a falvédőbe, bár annyiban igaz, hogy az ismert világ szélén is önnön lelkük mélységei jelentik a szereplők legfőbb gondját, így a külső és belső határtalanság találkozása nem szólam. A szenvedő alany, azaz az identitásával tisztában lévő műasszony a szeretni tudásban határozza meg az emberlét lényegét a szülinapi csúcsjelenetben, ezt is kitettem a polcra a rózsa és a kisróka mellé.
Maga Kelvin elég blazírt módon, mondhatni utilitáriusan fogadja, hogy első álmából ébredve csak úgy megjelent rég halott felesége, a tudomány embere szerintem nem a megéledt halott spontán lesmárolásával reagálna. Az egyes számú asszony kilövése után (szondával) tántoríthatatlanul jön a második, innen a szokásos erkölcsi dilemma, hogy vajon jogos-e bárkinek tudattal rendelkező lényeket teremteni a saját kedvére. Akár az androidok kapcsán rengetegszer körbejárták, itt szinte részletkérdésnek tűnik, a műlények plazmából vannak-e vagy a gyártósorról jöttek. Az érző szívű lélekgyógyász válasza egyértelmű (vigyázat, rontóc): a kis magánédenem minden előtt, aki meg plazmából van, az annyit is ér, illetve más erkölcsfilozófusok szerint úgy járt. (A Moszfilm jóvoltából a népszerű videómegosztón most kiváló minőségben, 2 részben, eredeti orosz hanggal és angol felirattal.)
