Fókaorr! Rántott farkasmellbimbó! Mézes-mákos pele!
A különböző népek által fogyasztott bizarr kaják láttán-hallatán általában arra gondolok, hogy szegényeknek nem volt mit enniük, és nem jókedvükben fogyasztottak mondjuk bálnahányást vagy gilisztapörköltet.
A nagy pele viszont nem ebbe a kategóriába tartozik: az ókori Rómában külön ínyencségként tálalták, sőt, a tenyésztéséhez külön cserépedényeket gyártottak, amiben szép kövérre híztak a bőven táplált, ám meglehetősen ingerszegény környezetben tartott állatok. A nagyobbacska cserépedényt kilyuggatták, hogy némi fény és levegő jusson be a pelékhez, alvóhelyeket alakítottak ki bennük, sőt, egy kis rámpaféleséget is, ahol az állatok szaladgálhattak egy kicsit, de nem csoda, ha ebben az ingerszegény környezetben inkább zabáltak – és híztak. Az igazi ínyencek maguk nevelték a peléiket, az otthonukul szolgáló edény általában a méhkasok mellett, a háztáji között kapott helyet (gondolom, közvetlenül a csigafarm mellett) – és annak ellenére, hogy Marcus Aemilius Scaurus i.e. 115-ben betiltotta a fogyasztásukat, a pelekereskedelem változatlanul virágzott, egyes római parasztok pedig maszekban tenyésztették ezeket a dögöket, hogy az igazán nagy bulikra mindig juthasson belőlük.
Az edényen (amit doliumnak hívtak) belül kialakítottak egy etetőrészt is, amelybe kívülről mogyorót, diót, gesztenyét és makkot adagoltak, hogy a kis szerencsétlenek megfelelő ütemben hízzanak. A házigazda büszkesége az volt, ha igazán kövér rágcsálókkal lephette meg a vendégeit: a lakomákon írnokok jegyezték fel, mennyire dagadt pelék kerültek a tányérra. A pelét mézzel és mákkal elkészítve előételként szolgálták fel, de Apicius, a világ első fennmaradt szakácskönyvének szerzője számos más recepttel is szolgál, amellyel ízletesebbé tehetjük házilag nevelt rágcsálóinkat: állítólag a disznóhússal és peleaprólékkal töltött pele pálcakóró levével bőven meglocsolva, némi alaplével és magvakkal lassan kifőzve vagy hirtelen kisütve királyok asztalára méltó csemege.
14 comments