A rítus, ami soha nem létezett – Vérsas

Vérsas

Azaz a Blood Eagle. Nagyon jól hangzik, meg állatira menő dolog is lett volna, legalább annyira, mint egy láncos buzogány. Valami ilyesmi a vérsas rítus, azaz ahogy azt az utókor megálmodta.

Menő nem? Kikötözöd az áldozatot, finoman felszecskázod a gerince mellett a bordáit, szétfeszíted és kitéped a tüdejét, amit a vállára vagy a hátára teszel. Ha az ember félreteszi a “kételkedés felfüggesztését”, ami átsegített minket megannyi filmen, akkor azért nem nehéz belátni, hogy a rítus mekkora egy faszság. Mármint abban az értelmében, hogy kínzásként gyakorlatilag használhatatlan: jó eséllyel az áldozat az első ütés után elájul a sokktól, de még ha keménytökű skandináv barátiankról is van szó, minimum kétséges, hogy bárki eszméletvesztés nélkül kibírja, hogy a teljes bordaketrecét leválasztják a gerincéről. Aki meg már látott disznóvágást, az tudja, hogy ez nem egy olyan művelet, amit pikk-pakk meg lehet ugrani. Magyarán ha a rítus létezett is, akkor is erősen kétséges a kunsztértékén túl, hogy bármi extrán traumatikus élményt jelent az elszenvedőknek. A sózásnak, ami szintén megjelenik már végképp semmi értelme. Akinek az ismerősi körében már volt légmell, vagy komolyabb tüdőfájdalom, az tudja, hogy vajmi keveset számít egy összeesett tüdőnél, hogy cayenne borssal, vagy tengeri sóval fűszerezik, eleve megőrül a fájdalomtól.

Maga a vérsas a történészek által is egy erősen vitatott intézmény, ami nem a vikingek, sokkal inkább a keresztény irodalom szarban turkáló képzeletét és élénk fantáziáját dícséri. Feltehetőleg a tizenkilencedik századi irodalom mashupja, amit a tüdővel kapcsolatos szabdalás, a bordák feltépése és a sózás kombinációjából sikerült összehozni rémtörténet gyanánt. Szeretjük az eleinket és mások eleit netto baromállatként és barbárként láttatni, ahogy arról már a spártaiak esetében is beszéltünk.

Gyakran inspirációként Szent Szebasztián halálát jelölik meg, aki 288 körül halt meg Diokléciánusz uralkodása alatt: őt elméletileg annyira megnyilazták, hogy minden létező helyen lógtak a bordái és a belei, plusz nem halt bele. A történet hitelességét jól szemlélteti, hogy több, mint száz évvel utána írták meg a sztoriját, ami finomanszólva sem komoly bizonyító erejű.

A sas és a véres sas mint metaforikus elem egy nehezen értelmezhető motívum, ráadásul a korabeli verselés rendesen rájátszott a titokzatosságra. Tulajdonképpen az egyetlen dokumentált eset Sighvatr verse, amiben leírja az Észak-Umbriai Ella halálát. Valamikor 1020 és 38 közé datálható és így hangzik:

Ok Ellu bak,
At lét hinn’s sat,
Ívarr, ara,
Iorví, skorit

Amit az én, nem épp irodalmi fordításomban körülbelül így hanzik:

És a yorki
Ívarr, sasra
vágta fel
Ælla hátát.

_{(A sorrendet megváltoztattam, a könnyebb értelmezhetőség kedvéért és az angol korrigált fordítást használtam alapul, a wikin elérhető az eredeti)}

Na bumm. Ragnar Lodebrok és fiainak sztorijából egy Snorri Sturluson (12. század) által igencsak túltolt részlet lett. Ebből lett a Blood eagle, ami minimum túlkapás. A másik forrás, ami megemlíti a sast az az Orkneyinga saga, amivel az a gond, hogy szintén 1230 körül íródott, három évszázaddal az események után, tök mások a szereplők és nincs párhuzamos megfelelője a skót szereplők szemszögéből a skót irodalomban vagy folklórban. Ebben a sztoriban Torf-Einarr megöli Szőke Harald fiát, Hosszúlábú Halfdant. Mivel a rituálét végző személye nem az egyetlen diszkrepancia a két sztoriban, ezért minimum kétségbevonható a hitelessége.

Pláne, hogy mindkettőnek az alapja egy vers, amiben kurvára nincs szó semmi ilyesmiről. Csak valaki megint állati kreatív volt.