Samhain

A brit szigetek keltái egy sötét és egy világos félre bontották az évet – valahogy úgy, ahogy a napot az éjszaka követi, a sötétség beköszöntét pedig november elsején ünnepelték meg. Frazer szerint ez az aratás utáni ünnep főleg az állattenyésztők számára volt különösen fontos: ilyenkor terelték le az állatokat a nyári legelőkről, de nem is ártott összegyűlni és valami nagy mulatságot csapni halottak napján, ugyanis a kelták szerint ekkor nyílik meg a túlvilág kapuja – vagy legalábbis ekkor a legvalószínűbb, hogy az ember halott családtagjai beugranak egy pohár whiskeyre estefelé. Azon sem kell meglepődni, ha az ember elfekkel találkozik, ugyanis a kelta sírhalmokban tanyázó “tudjukkik” ilyenkor tartanak fogadóórát, szóval ha elindulsz estefelé sétálni, lehetséges, hogy néhány száz évre kimaradsz, de még az is elképzelhető, hogy – amint az Yeats egyik gyűjtésében is megesett – befognak cselédnek, bár ebben a népmesében gyanús, hogy az elfek valójában angolok voltak, akik direkt ki akartak cseszni az ír parasztlegénnyel (ugyanis vele az esett meg, hogy vörös kabátba öltözött tündérnépek lopták el a tehénkéjét, hogy legyen tejük a teájukhoz, amikor pedig visszakövetelte az állatot, még jól ki is csesztek vele). A keltáknál a Samhain sok mindennek volt a kezdete – és a vége is: állítólag ilyenkor tartottak Írországban törvényhozó üléseket, de ehhez a dátumhoz kötődik egy sor mitológiai esemény is – a legtöbb nyomokban alkoholt tartalmazhat.

Ilyenkor szokás máglyát rakni – ennek a hamuját tizennyolcadik század óta használták védelemül a balszerencse ellen, de egyes vidékeken a kályhába is a máglyából vett zsarátnokkal gyújtottak be. A tűz füstjének is különleges jelentőséget tulajdonítottak, egyes feljegyzések szerint a máglyát is gondosan összeválogatott fafajtákból rakták, de a későbbiekben már mindent felgyújtottak, ami úgy nagyjából éghetőnek tűnt. Skócia egyes vidékein a falu fiúgyermekei járták körbe a háztartásokat, ők gyűjtotték össze az ünnepi máglyához való tüzelőt. Volt, ahol tűzugráshoz hasonló szokások kötődtek az ünnephez – ebben az esetben az is megesett, hogy az állatokat is átterelték a két máglya között. Ehhez az időszakhoz kötődött az állatok levágása is.

Skóciában, a Hebridákon a tizenkilencedik század elején is szokás volt áldozni a túlvilág lakóinak és a tenger istenének: a rítus során egy férfi egy korsó sört öntött a tengerbe, hogy kivívja Seonaidh jóindulatát. A skótok egyébként mindig is némi gyanakvással tekintettek a túlvilág lakóira – ők úgy gondolták, hogy ilyenkor a Sluagh tagjai gyűlnek össze ünnepelni, ez pedig nem tűnik egy jó mókának, mert ezek gonosz emberek szellemei, akik a haldokló házába törve magukkal ragadják az ember lelkét, kivéve persze, ha az ember gondosan zárva tartja a ház nyugatra nyíló ablakait. Nem világos, hogy mikortól ismerik ezt a bandát, de elég kellemetlen alakok lehetnek: a néphit szerint annak a lelke kerül ebbe a társaságba, akiket sem a mennyország, sem a pokol, sem a kelta istenségek nem hajlandóak magukhoz fogadni.

Akár barátságosak, akár nem, ilyenkor Skóciában és Írországban szokás volt fenntartani egy helyet az asztalnál vagy a tűz mellett a holtak számára – ahogy James Frazer írja, könnyen lehet, hogy a derék kelták megsajnálták a hidegben, éhesen bolyongó szellemeket, ezért várták őket az asztalnál. Ilyen esetekben egy-egy rokon látogatása áldást hozhatott a házra, de ha haragos szelleme jelent meg az asztalnál, biztosra lehetett venni, hogy balszerencsét hoz magával.

Akár Samhain, akár halottak napja, azért terítsetek még egy főre a vacsoraasztalnál – ha pedig egyedül mentek ki a sötétbe, legyen nálatok egy darab vas vagy egy csipet só. Csak a biztonság kedvéért.