Amerika és az alkohol
Az amerikaiak is segghülyék, náluk nagyobb képmutató seggfejeket nehéz találni a Földön.
Erre remek példa, ahogy az alkoholhoz viszonyultak az évszázadok során.
Az alkoholtilalomról sokaknak azonnal Al Capone ugrik be és ez nem véletlen, ő lett talán a történet leghírhedtebb alakja. De ne szaladjunk ennyire előre, mert az USA történelme és az alkohol szorosan összefonódik. Induljunk százötven évvel korábbról és az Alapító Atyáktól.
Sokak fejében úgy él, hogy ők ilyen nagyon okos alakok voltak, akik összedugták a fejüket és a nagyobb közjó érdekében megalkották szeretett nemzetük számára az alkotmányt.
Hát, ez nagyon nem így volt. Alapvetően lenézték az amerikaiakat, iszákos, semmirevaló léhűtőknek gondolták, talán Jefferson egy rövid sétáját követően meg is jegyezte, hogy jöhetnének végre az angolok kicsit mészárolni, mert ennyi trógert egy rakáson alig látni máshol.
Be is akarták tiltani az alkoholt, mert ugye mindennek az az oka, de aztán rájöttek, hogy ha megadóztatják, azzal a házi, adózatlan szeszfőzést úgy tilthatják meg, hogy nem korlátozza a szabadságjogokat és lesz pénz is a kasszában. Így is történt. Ennek szinte azonnali folyománya lett, hogy beindult a moonshiner mozgalom, kint az erdők mélyén, holdfényben kezdték el lepárolni az erjesztett, lecukrozott mókust vagy bármit, amiből párlat lehetett.
És ki nem találnátok, hogy ki lett az egész ügy nyertese? Na mégis ki? George Washinton, az első elnök üzemeltette az elnöki mandátumának lejártát követően az USA akkori legnagyobb szeszfőzdéjét, busás jövedelemre szert téve. A kis hamis.
A 19. század végére ismét megerősödtek az alkoholellenes mozgalmak, ennek lett egy emlékezetes fordulata. Egy jóember* feltalálta az arany duplaklorid nevű csodaszert, az országos hálózattá fejlesztett klinikáin napi négy alkalommal kapták a szurit a részegeskedők és pár hét elteltével igazi dzsenlemanusként vagy úrilányként távoztak és otthonukban folytathatták a kezelést. Emberünk 1900-ra hárommillió dollárt szedett össze, igazi celebdoki volt. Előfordultak persze mellékhatások a fejfájástól, görcsöktől a halálig, de hát annyian álltak sorba kezelésért, hogy ez jóformán senkit nem érdekelt, az enyhe eufóriát is okozó kezelés és az újságokban rendre megjelent sikertörténetek igazolták a módszer működését. Halála után derült ki a minták elemzésével, hogy a kotyvalékában volt aztán minden csak arany nem. A korban elérhető szinte összes tudatmódosító az alkoholon kívül szerepelt, ópiátok, stb., tehát bebizonyosodott, hogy az egyik függőséget felül lehet írni egy másik függőséggel.
*(Leslie E. Keeley – Double Chloride of Gold Cure)
És akkor el is érkeztünk a történet ismerősebb részéig. Az alkoholellenes mozgalmak már másfél millió főt számoltak és annyira erős volt a befolyásuk, hogy a kongresszuson keresztül tudták nyomni a tizennyolcadik kiegészítést. Amit az elnök megvétózott. Ezért a vétót is leszavazták, életbe is lépett.
A zsenik annyira biztosak voltak magukban, hogy a hatályba lépés előtt egy nappal eladtak valamit váratlanul. Mivel minden rossznak, elsősorban a bűnözésnek is oka volt az alkohol, a börtönöket gondolták feleslegesnek és hogy jó áron tudjanak megszabadulni az értéktelen hodályoktól, bárki vehetett magának saját börit. Természetesen ez is hamarosan beérett, negyedével nőtt a bűnesetek száma, a Sing-Sing fullra megtelt, nem tudta fogadni a rosszfiúkat, máshová kellett őket zsuppolni.
A nép gyűlölte ezt az egészet. Eleve nem volt elég rendőr, akik be tudták volna tartatni, ezért aztán mindenki piált. Vidéken megoldották a moonshinerek, onnan a csempészek szépen vitték a városokba, ahol alagúthálózatok épültek ki az egyszerűség kedvéért, hogy ha már ott az áru, akkor ne álljon hordószám eladatlanul. Ló vontatta földalatti vasút is épült, akkora volt az igény.
De természetesen nem csak a szervezett alvilág állt rá az új bevételi forrásra. Rendőrök üzemeltettek saját főzdét és nem annyira akarták elkapni se saját magukat, sem pedig egymást, felosztották szépen a körzeteket és mindenki jól járt.
A bíróságok tehetetlenségét mi sem mutatja jobban, mint hogy egy alkalommal az esküdtek megitták a tárgyi bizonyítékot. A bíró dühöngött és hazazavarta a kilenc renitenst, pedig ők váltig állították, hogy csak eleget tettek a kötelességüknek és ellenőrizték, hogy valóban szesz van-e az butykosban? Aztán felmentették a vádlottat bizonyíték hiányában.
A szomorúbb részét már megírtam korábban, nagyjából tízezerre teszik azoknak a számát, akiket a kormányzat megmérgezett, amikor faszeszt kevertetett az ipari alkoholba.
Igazi szégyenfoltja a történelemnek.
Al Capone felemelkedése és bukása ezúttal terjedelmi okokból kimarad, de aki nem hallott volna róla (ki ne hallott volna róla), nem volt kimutatható jövedelme, mert mindent készpénzben intézett, azon bukott le, hogy egy illegális kocsma könyvelését átnézve szerepelt a neve az elszámolásban és lecsukták adócsalásért.
A szesztilalmat végül a gazdasági világválság söpörte el, Roosevelt is rájött arra, hogy ha adót szed, akkor az az államnak is jó, ha dekriminalizálja a szeszfogyasztást, akkor mindenki jobban jár, főleg ő, mert garantálja a népszerűségét. Meg is született a huszonkettedik kiegészítés, egész példátlan módon az alkohol az egyetlen olyan téma, amelyik kétszer is szerepel az alkotmányban. A legális alkohol kereskedelmi ára pedig radikálisan csökkent – mindenki legnagyobb örömére.
Nagyjából ötvennégyezer elmarasztaló ítéletet hozhattak addig, hatalmas rendőri apparátus dolgozott a saját zsebén túl a felderítésen. Az adókiesést 11 milliárd akkori dollárra becsülik, ez ha úgy vesszük mai árfolyamon Magyarország teljes GDP-je. Szép munka volt.
A gengszterek természetesen nem tűntek el, kerestek maguknak más elfoglaltságot, illegális szerencsejáték, stb., szóval ha már egyszer megszedték magukat, nem akartak lemondani a bevételeikről. És persze csempésztek mást, ha már a hálózatot kiépítették, akkor miért is ne?
De kanyarodjunk vissza a képmutatásra. A legnagyobb szeszkazánok a Capitolium Hill környékén voltak fellelhetők. A szenátus négyötöde szeszelt, ez annyira így volt, hogy a tilalom ideje alatt saját csempészeik voltak, aztán ugye ott volt az elnök maga. Wilson elnöki rezidenciájának pincéje tele volt piával. A csempészeken túl a francia követség bevonásával, diplomáciai csatornák kihasználásával tett szert pezsgőre, francia borokra és persze nem vetette meg a töményet sem.
Ment is a fejvakargatás a mandátuma lejártakor, hogy mi legyen? Mert ugye legálisan nem szállíthatott senki alkoholt.
Hozott tehát egy elnöki rendeletet, ami az elnököt mentesítette a törvény alól szállítási kérdésekben és az otthonába vitette a gyűjteményét.
Ügyes, nem?