Miért nincs független Kurdisztán?
Általános vélemény, hogy a kurdok megérdemelnének egy országot. Külön etnikum, van saját nyelvük, jól behatárolható területük, és már az ősidőkben, de legalábbis a múlt században is próbáltak függetlenedni. Ha ez nem lenne elég, a kurdok megbízható amerikai szövetségesek, és a kurd katonalányok köröket vertek az iraki hadseregre, amikor amazok szétszaladtak, mert jött az Iszlám Állam.
Ennek ellenére, amikor az iraki kurd elnök szeptember 25-re kiírta a függetlenségi népszavazást, se a nagyhatalmak, se a regionális hatalmak többsége, de még a különféle kurd frakciók se támogatták. A szavazás mégis lezajlott, az iraki kurdok 70%-a vett részt rajta, és elsöprő többséggel Kurdisztán függetlenségére szavaztak.
Három héttel később az iraki hadsereg egy iráni milícia kíséretében bevonult a kurdok által ellenőrzött területre (közelebbről Kirkukba, ami vitatott terület, de a kurdok foglalták vissza az IS-től), lényegében puskalövés nélkül megszálltak több fontos várost, a kurd haderő (a híres-neves pesmerga) minden ellenállás nélkül távozott, a kurd elnök pedig lemondott posztjáról.
Miért nem harcoltak a pesmergák a független Kurdisztánért? Miért maradt magára az elnök? Kik szövik a szálakat a háttérben? És hogyan lehetne végre független Kurdisztán? Erről olvashattok most.
A Barzani-klán
Amikor az iraki haderő megindult Kurdisztán felé, a világ közvéleménye vett egy nagy levegőt és felkészült a véres háborúra, amit a kurd pesmerga harcosok vívnak majd a függetlenség védelmében. A pesmergák híresen bátor katonák, a nevük is azt jelenti: akik szembenéznek a halállal. Teljes volt a döbbenet, amikor a kurd harcosok sorra adták fel az addig kezükben lévő olajmezőket és városokat. A kurd lakosság – a Twitter tanúsága szerint – felváltva dühöngött és értetlenkedett, végül jobb híján elmenekült a területről, árulással és puccsal vádolva vezetőit.
A bizarr események hátterében két dolgot gyaníthatunk: egyrészt a kurd elnök, Maszúd Barzani belső ellenfeleit, akik titokban kiegyeztek az iraki kormánnyal, másrészt Barzaninak és híveinek azt a naiv tévedését, miszerint az USA a kurd függetlenség mellé áll majd a népszavazás után.
A Barzanival szembeni kurd ellenségeskedés a régmúltba nyúlik vissza, és mint minden közel-keleti konfliktusnál, itt is elmondhatjuk Thomas Mann szavaival, hogy mélységes mély a múltnak kútja. Barzaninak már a papája is kurd vezető volt, aki 1946-ban többedmagával alapított egy független kurd államot Mahabádi Köztársaság néven. Igaz, a projekt nem volt nagyon sikeres, mivel nagyhatalmak ütközőzónájába esett (a mélységes kút vize már akkor is olyan zavaros volt, mint mostanság), és a köztársaság egy év után összeomlott. Musztafa Barzani elmenekült a Szovjetunióba, a társát viszont, Kázi Muhammadot, akivel együtt alapították az országot, az iráni sah kivégeztette. Az a bizonyos iráni sah, Reza Pahlavi, aki az amerikaiak támogatásával addig népnyúzott Iránban, mígnem az iszlám forradalom 1979-ben őt is el nem kergette.
Az elmenekült Barzani papa szép karriert futott be a szovjeteknél. Néhány évre ugyan munkatáborba került, de aztán Sztálin megkönyörült rajta, és Üzbegisztánban telepedhetett le. Megalapította a Kurd Demokrata Pártot (KDP), ami máig az iraki kurdok egyik legnagyobb pártja (a másikról mindjárt lesz szó), és amit ma az ifjabb Barzani vezet. A szovjet kitérő miatt viszont az amerikaiak soha nem bíztak meg benne igazán, pedig ebben félreismerték: Barzani a konzervatívabb, törzsi vonalat képviselte a kurd társadalomban, nem a progresszív balosat, ráadásul kimondottan kedvelte Amerikát. „Amerika ereje túl nagy ahhoz, hogy egy olyan kis népet, mint a kurdok, eláruljon” – mondta állítólag, bár ez a logika nem állta ki a valóság próbáját.
Barzani 1958-ban térhetett vissza a Szovjetunióból az iraki kurd területre, ahol népe nemzeti hősként ünnepelte. Tény, hogy ügyesen használta ki a különféle hatalmi konfliktusokat, ha már tenni nem tudott ellenük: az évek során a KGB, a CIA, a Moszad, az MI6, sőt időnként még az iráni sah is támogatta a kurdok ügyét, illetve használta a kurdokat saját céljaira. Csak egy példa: a hatnapos háborúban Irak azért nem tudott jelentős haderőt küldeni Izrael ellen, mert Barzani aktiválta a kurdokat és ezzel lekötötte az iraki erők figyelmét. Cserébe Izrael megosztotta a kurdokkal az araboktól zsákmányolt – főleg szovjet – fegyvereket.
Ám a legendás Musztafa mullahnak, ahogy nevezték, épp a sikerei jelentették a végzetét. Olyan egyeduralmat szerzett pártjában, hogy ezzel elidegenítette magától a bajtársait, mígnem az a vélemény alakult ki róla, hogy saját hatalma érdekében elárulta a kurd egységet és függetlenséget. A vele szembefordulók Szíriába menekültek, megalapították a Kurdisztáni Hazafias Szövetséget (PUK – ez az a bizonyos másik nagy párt), és ők lettek a Barzanik legnagyobb ellenfelei, olyannyira, hogy még véres polgárháborút is vívtak egymással a kilencvenes években.
A külső hatalmaknak persze kapóra jött az ellenségeskedés, és mindenki a maga hasznára heccelte a két pártot. Az irak-iráni háborúban például a PUK Szaddám oldalán harcolt, a KDP pedig Khomeini mellett. A KDP még az Iránban élő kurdokkal is összetűzésbe került, akik Khomeini ellenfelei voltak, és akik emiatt aztán szövetséget kötöttek a PUK-kal a KDP ellen… Hasonló történt Törökországban, ahol a KDP a török kormány oldalán harcolt a török kurd felkelők ellen (ezek a török kurdok a terroristának tartott PKK, azaz Kurdisztáni Munkáspárt, akikről az elmúlt években a török hadsereg elleni robbantásoknál hallhattunk). Persze a török kurdok ezután a PUK-ot támogatták… Elég annyi, hogy az évek során olyan sok sérelmet halmozott fel a két tábor, hogy bár papíron 1998-ban kibékültek, valódi iraki kurd egységről azóta sem beszélhetünk. Amikor a PUK legjelentősebb alakja, Dzsalál Talabáni idén októberben elhunyt, óriási dolognak számított, hogy a temetésén beszédet mondott a KDP-vezető és akkor még iraki kurd elnök Maszúd Barzani (emlékszünk, az öreg Barzani fia), valamint Nehirván Barzani (az unoka, egyébként miniszterelnök).
És ezzel vissza is kanyarodtunk a mába, persze rengeteg izgalmas dolgot átugorva, olyasmiket, hogy hogyan gyilkoltatott meg Szaddám Husszein nyolcezer Barzani-klántagot, hogyan próbálta Musztafa mullahot is megöletni, ami a „robbanó imámok esete” néven híresült el, majd hogyan segítettek a pesmergák elkapni Szaddámot.
De mi az, hogy iraki Kurdisztán, és mit csinál a többi kurd?
Kurdisztán – ami jogilag nem létezik, de azért így szokták emlegetni – négy részből áll: iraki, iráni, szíriai és törökországi területekből. Ezek közül egyedül az iraki területnek van több-kevesebb autonómiája 1970 óta, amikor Musztafa Barzani megállapodott Szaddám Husszeinnel. Nekik lehetett saját hivatalos parlamentjük, kormányzatuk és hadseregük (ez a pesmerga), ezért ők a legszervezettebb része Kurdisztánnak.
A török kurdoknak utoljára az ottomán időkben volt hasonló kiváltságuk, a modern Törökország viszont hideglelést kap attól, hogy a kurd területeket bármilyen módon elismerje. Egyrészt mert az ország 20%-át teszik ki, másrészt mert itt van a Batman nevű város, és azt ki akarná odaadni. A kurdok harccal próbálkoztak, de vezetőjüket, Abdullah Öcalant 1999-ben a törökök a CIA segítségével elfogták, és csak azért nem végezték ki, mert Törökország épp akkor törölte el a halálbüntetést az EU-csatlakozás reményében. Képzelhető, hogy ha Erdogan visszaállítja a halálbüntetést, ahogy tervezi (és ki állhatna az útjába), akkor mi lesz Öcalan sorsa. 
Az iráni kurdok többsége szunnita muzulmán, míg Irán lakossága síita, így a kurdokra mindig is gyanakvással tekintett az iráni kormányzat, akár a sahok voltak hatalmon, akár az ajatollahok. Autonómiát persze nem kaptak, örülhettek, ha az iráni parlamentben volt képviselőjük.
Végül, a szíriai kurdok teljes elnyomásban éltek, sokan közülük szír állampolgárságot sem kaptak. A mostani elnök Bassár el-Aszad apja, Háfez Aszad százezrével deportálta a kurdokat a sivatagba, a kurd területekre pedig beduinokat telepített. A szír polgárháború alkalmat adott a kurdoknak, hogy összefogjanak és harcoljanak, bár nem mindig világos, hogy pontosan ki ellen és miért. Belőlük áll a Szíriai Demokratikus Erők (SDF) nagy része, a Népi Védelmi Egységek (YPG). Rengeteg videó van a bátor kurd harcosnőkről, akik a YPG női kötelékében Kobani, majd Rakka területén harcoltak az Iszlám Állam ellen, és biztosan a férfiaik is hasonlóan bátrak. A szíriai kurdok azonban nem feltétlenül akarnak független Kurdisztánt, úgy tűnik, hogy egy szír szövetségi állammal is ki lennének békülve.
Az árulás
Amióta az Iszlám Állam elleni harcok folynak a térségben és a kurdokat Amerika, illetve Németország fegyverzi, Barzani azóta próbálja ezt a külföldi támogatást a saját pártja számára kisajátítani. A fegyverszállítmányok először Barzaniékhoz érkeznek be, a PUK-nak már alig jut belőlük. Tovább nehezíti a PUK helyzetét, hogy Barzani a családtagjait ültette az államszervezet legfontosabb pozícióiba: a miniszterelnök, a pénzügyminiszter, a biztonsági tanács elnöke, a hadsereg egyes tábornokai, de még a helyi mobiltársaság igazgatója is mind-mind Barzani rokona. (Ezügyben a PUK-ot sem kell félteni, a főnök rokonai valahogy ott is ilyen rátermettek a vezetői munkára.) Ráadásul Barzani elnöki mandátuma már 2015-ben lejárt, azóta nem írt ki választásokat, mondván hogy az Iszlám Állam elleni harc fontosabb. Sokak szerint a függetlenségi népszavazást is azért rendezte épp most, mert miután az IS lényegében összeomlott, más kifogást már nem tudott kitalálni arra, hogy miért nem elnökválasztást rendez.
Ha mindez nem lenne elég csúnya, egy újságírót, aki a Barzani-klánról írt, elraboltak és megöltek. Ez csak a legsúlyosabb eset az újságírók elleni erőszakból, Barzani legidősebb fiát már az osztrák rendőrség is tartóztatta le azért, mert a testőrei Bécsben bucira vertek egy kurd írót.
Minden oka megvolt hát a PUK-nak, hogy ne akarja, hogy a népszavazásból a KDP, ami lényegében a Barzani-család, még inkább megerősödve kerüljön ki. Ezért úgy döntöttek, hogy az iraki kormánnyal összejátszva a saját pesmergáikat kivonják Kirkukból és környékéről. A Barzanihoz hű pesmergák így már nem voltak elegen ahhoz, hogy szembeszálljanak az érkező iraki sereggel, és kénytelen-kelletlen ők is kivonultak Kirkukból.
Legalábbis most ez a forgatókönyv tűnik a legvalószínűbbnek, de tény, hogy még frissek az események és sok minden zajlik a háttérben. A területek elvesztése után Barzani egy keserű hangú beszédben bejelentette a lemondását, amit az iraki kurd parlament nagy többséggel elfogadott. A családtagok azért pozícióban maradtak.
És az amerikaiak? Ők nem védik meg a független Kurdisztánt?
Részben könnyű a válasz, hiszen előre szóltak, hogy a kurdok ne tartsanak most függetlenségi népszavazást, így adódik, hogy megvédeni se fogják a szavazás eredményét. Főleg azért nem, mert az Irakkal és Törökországgal kapcsolatos amerikai érdekek, és az iraki projektbe beleölt dollármilliárdok fontosabbak.
Van azonban egy furcsa mozzanat, ami úgy tűnik, hogy az amerikaiakat is meglepte: az a bizonyos iráni milícia, ami az iraki hadsereggel együtt megjelent Kirkukban. Ez a Hasd Al-Shaabi, magyarul Népi Mobilizációs Erők, az iráni Forradalmi Gárda kinyújtott karja Irak felé, és elég brutális hírük van. Az iráni machinációkról külön posztot lehetne írni, itt csak annyit, hogy Trump elnök nemrégiben hangsúlyozta (kivételesen egy beszédében, és nem egy tweetben), hogy a Forradalmi Gárda terrorista szervezet, az amerikaiak pedig figyelmeztették Irakot, hogy hagyják békén a kurdokat. Erre az iraki hadsereg fittyet hányva az iráni hátterű csapattal jelent meg Kirkukban. Van, aki szerint ez az amerikai befolyás gyengülését, illetve az amerikai külügy fogalmatlanságát mutatja.
Hogyan lehet független Kurdisztán?
A teljes Kurdisztánra (tehát mind a négy országbeli területre) kiterjedő függetlenség szerintem esélytelen. Ezt se Törökországgal, se Iránnal szemben nem lehet kiharcolni. Amit viszont ügyes politikával összehozhatnak a kurdok, az a mostani szír és iraki területek egyesülése és talán függetlensége.
A szír kurdok jól állnak, ők ellenőrzik az Iszlám Államtól visszafoglalt Rakkát és Szíria észak-keleti részét, ami határos az iraki kurd területekkel. Jelenleg is folynak az egyeztetések az oroszok, Aszad, Amerika, a kurdok és a törökök között, hogy hogyan tovább Szíriában. A törökökre úgy szoktunk tekinteni, mint akik elleneznek mindenféle Kurdisztánt, de ez nem így van: iraki Kurdisztánban rengeteg török cég van jelen, és az iraki kurdokat Erdogan is „jó kurdokként” emlegeti. A „rossz kurd” csak a török kurd.
A gazdasági érdekeken túl Törökország (és Irán) azért is támogathat egy efféle Kurdisztánt, mert így a török (iráni) kurdok is kedvet kaphatnának ahhoz, hogy elköltözzenek az új országba.
Egy új Kurdisztán ezzel együtt se volna könnyű menet. Először is nem biztos, hogy a szír kurdok függetlenséget akarnak maguknak, egyelőre nem beszélnek ilyenről. Gazdaságilag pedig Kurdisztán roppant sebezhető volna, miután az egyetlen komolyabb erőforrását, a kirkuki olaj- és gázmezőket elfoglalta az iraki hadsereg. Kurdisztánnak nincs saját ipara vagy mezőgazdasága, eddig is mindenből importra szorultak. Egy ennyire importigényes, de tengeri kikötő nélküli ország végletesen ki lenne szolgáltatva a szomszédainak, ami a Közel-Keleten nem a hosszú élet titka. Ha mindehhez hozzávesszük az iraki kurdok belső megosztottságát, akkor a független és sikeres Kurdisztán egyelőre leginkább csak álomkép.
Forrásaim (a linkeken kívül):
War College: How the Kurds Defeated ISIS and Lost a Nation In the Same Week
