Vallási ünnep: ideje zabálni

Tours-i Szent Mártonra emlékezünk, nyilván ennek örömére jól be kell zabálni.

Mint egy csomó másik keresztény ünnepnek, ennek is pogány gyökerei vannak, csak itt nem kellett variálni azzal, hogy mikor született Jézus, vagy miért kell a Mindenszenteket tök máskor megülni, mint amikor eredetileg, mert a kurva írek nem voltak hajlandóak abbahagyni a keltáskodást. Ez egyébként megérne egy külön posztot is, a kelta kereszténység egészen kreatív módon mentette át a régi hit darabjait az újba, cserébe viszont annyira katolikusok is lettek, hogy nagyon. Mindegy is: most kivételesen nem is erről van szó, hanem arról, hogy miért kell egy magyar-római katonaszent tiszteletére feltétlenül kacsát zabálnunk.

Ezt is a rómaiaknak köszönhetjük, persze: ott volt szokás ilyenkor megörülni az új bornak – mondom, hogy nem voltak hülyék –, ennek következtében pedig jól bebaszni és mindenfélét összezabálni. Nagyon helyes, a rómaiaknak sem kellett kétszer mondani, hogy ideje dőzsölni. Ilyenkor Mars istent is meg kell ünnepelni, ezért ettek libát – ennek még utána lehetne nézni, ha több időm lenne, de a libák eleve jól feküdtek a rómaiaknál, egyszer még a már emlegetett keltákkal is jól kibasztak, amikor nekiálltak libáskodni, ezzel pedig leleplezték a támadó hadakat, ennek köszönhetően a hálás nép nekiállt felzabálni őket jelesebb ünnepeken. Hogy a rohasztott halnak milyen szimbolikája volt, arról sejtelmem sincs, de szerintem nem is akarom tudni. Szent Márton egyébként arról híres, hogy vele is kibasztak a libák: Szombathelyen született egy római katonatiszt gyerekeként, ő is katona lett, majd hirtelen megtért, de annyira, hogy Tours püspökévé akarták választani, ő ezt nem akarta, így minden józan gondolkodású emberhez hasonlóan úgy döntött, hogy elbújik egy csomó liba mögé, ezt viszont a libák nem akarták, és addig gágogtak, míg kénytelen volt megtéríteni nagyjából mindenkit, akivel találkozott, plusz még püspök is lett – az egyház legalábbis ezzel indokolja a liba-lobbit. Ja, egyébként Mártonnak sikerült az a bravúr is, hogy egyszerre lett Magyarország patrónusa és Franciaország védőszentje, ami nem semmi, ha engem kérdeztek volna tizenkét évesen, hogy mi akarok lenni, ha nagy leszek, kapásból ezt mondtam volna, de szerencsére senki nem kérdezett ilyet. A magyar parasztok is hamar kaptak a libazabáláson, sőt, még presszionálták is egymást erre: aki Márton napon libát nem eszik, egész éven át éhezik, az meg tiszta szívás. A németek ilyenkor felvonulásokat is szerveznek, ez ha mérsékelten is, de nálunk is elterjedt, legalábbis néhány éve Sopronban egész komoly kihívás volt úgy végigmenni az utcán, hogy ne találkozzon az ember libának öltözött debilekkel, akik megölelgették a járókelőket és úgy általában pont olyan hülyén viselkedtek, mint a libák, csak kevésbé voltak ijesztőek. Meg lehet úszni az ünnepet liba nélkül is, kiváló alkalom ez arra, hogy pusztítsuk a tüskés faszú, ijesztő kacsákat, csak közben makacsul azt kell hinni, hogy liba ez, ami nem nehéz, mert a liba baromi nagy és rohadt drága, kacsát viszont már emberi áron is lehet szerezni, úgyhogy némi káposztával és hagymás tört krumplival, meg persze viszonylag sok borral meg lehet oldani, hogy mégse kelljen éhezni egész évben. Ha tartjuk a katolikus szokásokat, akkor persze nem olyan egyszerű a dolog, ugyanis mindjárt itt a böjt, szóval hiába nem fogunk éhezni, be kell melegíteni egy kis diétával – a jó hír viszont az, hogy a kanadaiaknak köszönhetően a böjt ideje alatt is bátran fogyaszthatunk hódot.

Addig is megpróbálok valamit kihozni abból a kacsából, amit már csak a negyedik boltban sikerült megszerezni, mert meglepő módon mindenki ilyenkor érzi szükségét a szárnyasfogyasztásnak – mindenesetre készültünk: hód ugyan nincs itthon, mert hol van még a böjt, de aranyáron vett birsalma, vörösbor és káposzta akad, úgyhogy adunk egyet a hagyományoknak, szokás szerint ezt igyekszem is megörökíteni, még ha úgy is néz majd ki, mintha a seggemmel fotóztam volna. Stay tuned!