Elátkozott festmények

Azt gondolom, mindenki tudja, milyen egy festmény, és biztosan csípőből fel tudtok sorolni legalább két híres festőt. Biztosan láttatok már olyan festményt is, ami vegyes érzéseket keltett bennetek. (Picasso: Guernica) Ezzel kapcsolatban hadd meséljek el egy kis adomát, ami inkább tragikomikus, mint vicces. Picasso megfestette ezt a képet, de be is rángatták miatta Párizsban a Gestapo parancsnokságára. Egy tiszt a festő elé vágta a képről készült fotót, és eltorzult fejjel ráordított Picassóra:

– Feleljen! Ezt maga csinálta!?

Picasso felnézett a tiszt szemébe, és nagyon nyugodtan ennyit válaszolt:

– Nem. Ezt maguk csinálták.

(Nem tudom, mi lett a dolog vége. SS-tisztnek visszabeszélni a maja álmoskönyv szerint is minimum egy darab foglazító pofont jelent)

Térjünk rá az elátkozott festményekre.

A Síró fiú esete:

1950 körül bukkantak fel ezek a képek (igen, több is volt belőlük) Egy spanyol festő (Bruno Amadio, ismertebb nevén Giovanni Bragolin) készítette őket, aki – fene a gusztusát -, előszeretettel festette a közeli árvaház gyerekeit, síró portrékat készítve róluk. Nem tudom, hogyan csinálta, de remélem, nem pofozta meg előtte őket. (Bár volt ilyen spekuláció is)

Lényeg a lényeg: a képek replikái kezdtek szépen elterjedni. (Azt sem tudom megérteni, aki síró gyereket rak a szobája falára, de ahogy a régi rómaiak mondták ‘De gustibus non disputandum est’ (Ismerősöm szabad fordításában: Pofa be, és azt eszed, ami van. Egyébként azt jelenti, hogy az ízlés nem vita tárgya, de ezt már tényleg csak így zárójelben.)

1985-ben a The Sun brit napilap arról tudósított, hogy egy yorkshire-i tűzoltó (Peter Hall) egy ház oltása közben, a romok alatt rengeteg Síró fiút talált, de érthetetlen módon, a képek még csak meg sem sérültek. Az újság leírta továbbá, hogy egy tűzoltó sem fogadta be a házába a képeket, de Peter egyet hazavitt, és az öccsének valamint annak feleségének ajándékozta. A házaspár konyhája még aznap éjjel kigyulladt, de a kép rejtélyes módon sértetlen maradt.  Azonnal megszabadultak tőle.

A lap előfizetői haraptak a történetre, így a The Sun újabb és újabb cikksorozatokat indított, aminek az volt a lényege, hogy minden tűzesetet összekapcsoltak a Síró fiúval. A cikkek egyre dagályosabban fogalmaztak a Síró fiúk újabb rémtetteiről, és minden cikk azzal végződött, hogy a képek sértetlenek maradtak. Mi több, egy alkalommal, amikor tűzbe dobták a képet, elégett ugyan, de reggel ismét épen virított a hamuban.

A cikkek kapcsán persze lábrakaptak a találgatások is. A Síró fiú eredeti modellje egy balesetben halt meg. A festő műhelye leégett. A modell szelleme a képbe költözött. A Síró fiú azért okozta a tüzet, mert ki akart szabadulni a képből. A festő kínozta és pofozta a gyerekeket, hogy meggyőzően sírjanak a festmények elkészülésekor. A festő modelljei mind halott kisgyerekek.

A futótüzet ugyanakkor leginkább a The Sun mesterkedésének köszönhetjük, akik szították a parazsat a történet alatt, és uborkaszezonban mindig előrángatták.

A lefestett kísértet esete:

Másodiknak egy egyszerű, mondhatni, bagatelle történetet szedek elő nektek. Laura P. festő. Sok képet adott már el, szívesen fest. Egy fényképkiálltáson megakadt a szeme az egyik fotón, ami egy szekeret ábrázolt egy gazdasági udvarban. Amiért azonban a kép ki lett állítva, az a plusz szereplő volt, aki  a kép elkészültekor nem látszott a szekér mellett.

Amúgy teljesen odapasszolt a fénykép koncepciójába: csizmás, munkásruhába öltözött férfiról van szó. A dolog szépséghibája, hogy nincs feje. Ehhez képest már semmiség, hogy látszik mögötte a háttér. Magyarán, a fotós lefényképezett egy kísértetet.

Laura P. pedig lefestette a fényképet.

Talán nem gondolt bele, mit fog tenni ezzel, de tény, hogy az elkészült festmény körül galibák akadtak. Laura eleinte az irodájába vitte be a képet, de miután munkatársai furcsa zajokra kezdtek panaszkodni, valamint megjegyezték, hogy a kép minden reggel ferdén lóg a falon, Laura inkább hazavitte. A kép azóta is otthon van nála, és kisebb-nagyobb rendetlenségeket okoz.

Például amikor a garázsban tárolták, háromszor is kihívhatták a tetőfedőket, mert valami lyukon folyton befolyt a víz. A tetőfedők tüzetesen átvizsgáltak mindent, de nem találták a vízfolyás okát. Laura végül bevitte a képet a garázsból, a garázstetővel pedig többé nem volt gond.

Hogy mennyire autentikus a kísértetfotó, azt majd máskor. Lesz kísértetfotós poszt is. A kérdés itt inkább az, hogy bele lehet-e varázsolni valami úton-módon egy szellemet az egyik képből a másikba? Helyesebben: lehet-e sokszorosítani egy kísértetet? A fotó ugyanis szintén hasonló jelenségeket produkált.

A baba és a fiú a tornácon:

Pár évvel ezelőtt az eBay-en (ahol lehet vámpírirtó szettet is kapni, ezek iránt különösen fellendült a kereslet Edward Cullen megjelenése óta), szóval az eBay-en (volt vámpíros poszt is, ne szakítsatok folyton félbe) tehát a nagy aukciós oldalon megjelent egy festmény. A kép címe: The Hands Resist Him. A képen egy fiú látható, egy küszöbön állva, üveges ajtó előtt. Az ajtón túl sötétség, és testetlen kezek, a fiú mellett pedig egy furcsa, babaszerű kislány, a kezében fegyvernek látszó tárggyal.

A történet szerint a festmény, amely 1972-ben készült, eredetileg egy galériában lógott. A látogatókra különös hatást gyakorolt: elájultak, rosszul lettek, a gyerekek sírva fakadtak. A galéria tulajdonosai egymás után meghaltak, mind a kettő ugyanabban az évben. A kép végül egy pálinkafőzde falára került, onnan pedig egy házaspár szerezte meg, akik kislányuk szobájába akasztották.

Nem tudom, miféle beteg állat, aki síró gyerekek portréját pakolja a falra, de egy fokkal mindenesetre jobb, mint az a szülő, aki ezt a képet a gyerekszobába teszi.

Erről egyébként Bill Stonehamnek is ez a véleménye.

Bill Stoneham, a kép alkotója, nagyon meglepődött, hogy a festmény ilyen kétes hírnévre tett szert. Az emberek többségi viszont azon lepődött meg, hogy Bill Stoneham egyáltalán létezik. A képet annyira misztikum övezte, hogy a festőjéről sem lehetett tudni semmit. Sokan úgy gondolták, valami rossz vicc a kép, nem egy valódi festő műve (ezt tanúsíthatom, amikor először akadtam össze ezzel a képpel, Bill Stonehamről még azt sem lehetett tudni, hogy valós személy-e, vagy csak valami álnév)

Amikor megkérdezték, mit ábrázol a kép, azt felelte: a jungi tudatalattit próbálta ábrázolni, az álomvilág, és a valódi világ viszonyát. A fiú ő maga, egy gyermekkori fotó alapján festette meg. A baba az ő kalauza. Az üvegajtón túli kezek az álomvilághoz tartoznak.

És hogy mi az a furcsa dolog, amit a baba fog? Akkumulátor. Olyan akkumulátor, amelyet ő is használt gyermekkorában a repülőgépmodellekhez.

Stoneham papa elkészítette a kép következő részét:

Resistance At The Threshold

Én is ellenállnék, de nagyon, ha valaki a falamra akarná tenni valamelyik képet.

A gyötrődő férfi:

A képet egy bizonyos Sean Robinson nagymamája tárolta a padláson. És nem akarom tudni, mi volt még ott, ha csak ez az egy cucc ilyen förtelmesen néz ki:

A kep azért került a padlásra, mert a nagyi állítása szerint, nemcsak hogy emberi vérrel festették (a festő a sajátját használta, mielőtt végzett magával), hanem mert nyögések, sóhajok, sírás, és egyéb kötelező halloween-i effektek hallatszottak belőle. Kész, a kép ment a padlásra. Utána a nagyi már csak titokzatos, magas, sötét alakot látott ólálkodni a házban, nyilvánvalóan a festő szellemét.

A nagyi halála után Robinson örökölte a képet, és a szellemet. A kép nyígott és makogott a falon, Robinson feleségének a haját láthatatlan jelenség simogatta, a fiukat meg valami lelökte a lépcsőn.

Robinson természetesen a létező legésszerűbb megoldást választotta: levideózta a képet, és hangfelvételt készített. EVP, azaz Electronic Voice Phenomenon, a kísértetek hangja. (Lesz poszt, és mocsok leszek, mert estére fogom időzíteni.)

Veletek milyen paranormális jelenségek estek meg valaha is?