“Az emberek több sós mogyorót fogyasztanak, mint kaviárt”

Nemrég került a kezembe Mickey Spillane egyik könyve, az Egy magányos éjszaka, és tudtomon kívül a kemény krimi trash-verziójába sikerült belekóstolnom.

Az, hogy szar, nyilván rögtön feltűnt – de nem mindegy, hogy mikor és mennyire volt szar, ugye. A noir-krimiket a magam részéről kedvelem, sőt, az, amit kemény kriminek hívnak, szintén kedvemre való, de Spillane ennek az egyik ősatyja: a képregényíróból lett krimiszerző nem szarral gurigázik, a regényei csak a vérről és a szexről szólnak, az ötvenes években pedig a kritikusok fanyalgása ellenére a népek zabálták Mike Hammer (te jó ég, micsoda név) történeteit (Hammer volt ugyanis Spillane kedvenc főhőse – olyannyira megkedvelte, hogy ‘63-ban el is játszotta a The Girl Hunters című filmben).

Spillane elég szar író volt, és ezt tudta is magáról. Eleinte képregénysztorikat írt, arról volt híres, hogy igen gyorsan szállítja a blőd szuperhősös szarokat (igen, írt Amerika kapitányt is, de Batman- és a Superman-történetekhez is hívták), később megpróbált egy saját képregényfigurát is megteremteni Mike Danger néven, ez a karakter azonban nem futott be túl nagy karriert – miután Spillane híres lett, voltak még kísérletek a feltámasztására, általánosságban viszont inkább a Hammer-féle noiros, cinikus magándetektív prototípusának tekinthető. Nem mondhatni, hogy Spillane hivatásának tartotta volna az írást, vagy hogy mindent egy lapra tett volna fel: Pearl Harbor után rögtön jelentkezett a légierőhöz, ahol vadászpilótaként és kiképzőként szolgált, de dolgozott cirkuszi akrobataként és ilyen baywatchos életmentőként is. A legtöbb vele kapcsolatos dologra a végső érve az volt, hogy “a csajoknak tetszik”, ezért is ragaszkodott a Mickey névhez (az apja, egy ír származású kocsmáros hívta így), illetve ezzel indokolta karrierje különböző kacskaringóit és fordulópontjait.

Első regénye 1947-ben jelent meg, a kritika egyöntetűen gyűlölte, egyedül Ayn Rand állt ki mellette, mondván, hogy friss hangot hoz az irodalomba. Ez a friss hang meglehetősen szegényes volt: szex és erőszak minden mennyiségben, na meg persze azok a kibaszott kommunisták. Jól rájátszott a nép igényeire, a kritikákra is csak annyit mondott, hogy a népek jóval több sós mogyorót tolnak a pofájukba, mint kaviárt – ő pedig a mogyorót hozza, ennyi. Jól is hozta, a könyvei milliós példányszámban fogytak. Egy-egy könyv megírásához nem kellett neki több néhány hétnél, volt, amit pár nap alatt befejezett – Simenon is hasonló tempóban ontotta a Maigret-történeteket, de azért azt el kell ismernünk, hogy nem egy ligában játszottak.

Szerencsére Spillane szerzőként egyáltalán nem vette magát komolyan, regényeit az “amerikai irodalom rágógumijának” nevezte, és semmi problémát nem látott abban, hogy megélhetési favágóként böfögi ki magából a gonosz kommunista összeesküvőkről és a főszereplő ágyába szédülő csodaszép nőkről szóló ponyváit. Néha azért befigyelt nála egy-egy zseniális képzavar is: “úgy tért magához, mint egy csordányi teknős”, írta az egyik könyvében, abba meg már bele sem merek gondolni, hogy mit értett az alatt, hogy a nő “mellei úgy néztek ki, mint hakacagtak volna”. Creepy.

Spillane nem volt a finom karakterábrázolások nagymestere: valaki vagy gonosz, vagy jó, a többi le van szarva. A négereket nem kedvelte túlzottan, a melegeket sem, a nőket pedig szarba vette, szóval tulajdonképpen jól hozta ezt az ötvenes évekbeli zsarukaraktert. Egyébként háromszor házasodott, valamikor az első házassága tájékán pedig megtért Jehova tanújának.

Annak ellenére, hogy a pénzért írt – olyannyira, hogy amikor elkötötték a kocsiját a friss regény kéziratával, jobban sajnálta az autót, mert regényt bármikor írt három nap alatt , komoly hatással volt az amerikai krimire: többen, például Frank Miller is példaképként említik, és abban is biztos vagyok, hogy a noir igazi kortárs mestere, James Ellroy sem tudta volna ilyen finoman lerombolni és kikerülni azokat a sztereotípiákat, amelyek ezt a kort és az ötvenes évek amerikai rendőrségét jellemzik. Ellroy egyébként valahol Spillane tökéletes ellentéte: missziónak tekinti az írást az anyja meggyilkolása miatt, finoman felépíti a karaktereket, de vérben és erőszakban bőven felülmúlja az elődjét – véres korrajzot ad a korrupcióról, perverzióról és a negyvenes-ötvenes évek amerikai társadalmáról.

Spillane meg csak fog egy negyvenötöst, és nekiáll kommunistát irtani. Érdemes a könyveit összeolvasni a hatvanas években született keletnémet krimikkel és bűnügyi könyvekkel: ott a Nyugat képviselői ugyanolyan veszélyes, de komikusan ostoba pancserek, mint a Hammer-könyvek kommunistái.

Ja, és nem vicceltem azzal, hogy ezek a könyvek egyszerűek, mint a faék: ehhez képest még Fleming James Bond-történetei is szépirodalomnak számítanak, ez azért pedig már jelent valamit.