Happy Little Hills Of Cocaine

35 évre volt szükségem ahhoz, hogy felfedezzem magamnak Bob Rosst.

Ami először szembejött a videói kapcsán, hogy imádja kicsapni a jó öreg ecsetet.

Beat the devil out of it.

Aztán persze hosszas kutakodásba kezdtem, mert emellett a csávó mellett nem nagyon lehet elmenni és arra jutottam, hogy úgy általában a tévés pantheon legtetején trónol valahol az úriember. Nem kicsit, hanem nagyon tiszteli a közvélemény és hogy műsora, a “Joy of Painting” és a híres fehér afrója az egyik leghíresebb modern kori angolszász képzőművésszé emeli.

És hogy miket csinál? Giccset. Persze ártatlan, naív giccset, amit mindenki zabált és zabál. Bob Ross tulajdonképpen egy koncepció, egy reménytelnes mikulásalak, akibe mindenki azt magyaráz bele, amit akar. Hosszú karrierje ellenére viszonylag kevés interjú készült vele, ezért sosem volt igazán sem igény sem lehetőség szarrácincálni az embert a nézőpontjaiért, vagy éppen furcsa dolgaiért, amik nem egyértelműek.

Saját bevallása szerint sosem mondott le igazán interjúkat, egyszerűen csak így jött ki a lépés. Az Egg Magazine pont ezért is akart vele készíteni egy riportot, ahol aztán bevallotta, hogy igazából szeret rejtőzködni. Ezért is az egész élete egy titok maradt egészen a Happy Clouds, Happy Trees: The Bob Ross Phenomenon c. könyvig, persze abban is be kellett vallani, hogy igazából nem nagyon lehet semmit sem tudni a tagról ahhoz, hogy egy pontos életrajzot lehessen róla írni.

Ráadásul a Bob Ross, Inc., a cég amely a szellemi tulajdonának a birtokosa kimondottan komolyan titokban tartja azokat az információkat, hogy ki is volt Bob Ross valójában. Persze kiadtak egy Bob Ross: The Happy Painter c. dokumentumfilmet, amiből lehet tájékozódni. Ebben nagyon sokat írnak arról, hogy milyen jótékony volt és hogy többszázezer embernek segített élete folyamán és hogy csak egy maréknyi ember állt igazán közel hozzá, akik nem nagyon szerettek a magánéletéről beszélni. Néhány ilyen interjú csak ezen a dokumentumfilmen keresztül elérhető egyébként.

Oké, de mégis mi a büdös lófaszért?

Van egy pár dolog, amit biztosan tudunk az arcról, például, hogy 1942ben született egy asztalos és egy pincérnő gyermekeként, akik elváltak, új viszonyt kezdtek, hogy aztán megint összeházasodjanak, amikor a fiuk tizenéves lett. Ross sebesült állatokat ápolt kompenzálásképp, a szülei néha arra jöttek haza, hogy sebesült alligátor van a fürdőkádban, vagy egy tatu a hálószobájában.

Ross kilencedikesként kilépett a suliból, hogy apja mellé szegődjön asztalosként és azzal a lendülettel lebassza a bal mutatóujjának utolsó ujjpercét. Ezt egyébként folyamatosan titkolta a műsorában, a palettát úgy fogta a bal kezében, hogy ne látszódjon a sérülése.

18 évesen belépett a légierőhöz és Floridából Alaszkába költözött. És persze utólag se beszélt semmit a légierőben töltött éveiről, csak később, egy interjúban utalt arra, hogy nem annyira szerette a munkáját, mert arra kényszerítették, hogy kegyetlen legyen, ami ő nem volt.

Nem passzolt neki a csávó szerepe, aki kisúroltatja a budit, aki újraágyaztat, aki üvölt veled mert elkéstél.

A felfestett kép szoros ellentétben áll azzal a figurával, akit a showiban mutat. A légierőnél sokkal inkább a légkalapács jellegű modora ragadt rá, és a “Bust ’em up Bobby” becenév, amit leginkább a “Szétbaszós Robi”-nak lehetne szépen műfordítani.

Húsz évet töltött a légierőnél és ott kezdett el festegetni. Az inspirációt Bill Alexandertől kapta, aki akkoriban csinált egy műsort, amiben a kezdők által is könnyen elsajátítható technikákról írt, nevezetesen az alla primáról, ami a “wet-on-wet” technikaként, egy művészi szemmel faék egyszerű technikaként híresült el.

A “wet-on-wet”, azaz a nedves festékrétegek egymásra hordása lett Bob Ross sikerének az alapja is.

Bob Ross a The Magic of Oil Painting c. showt nyúlta a The Joy of Painting koncepciójához, amivel jól fel is baszta a mestere agyát. De ne szaladjunk ennyire előre: lényeg, hogy megtanulta a technikát a seregnél és a Alaszkában festett, mint a gép és árulta a képeket, illetve oktatta is a festészetet.

Egy idő után több pénzt keresett a festészettel, mint a hadsereggel, szóval rájött, hogy essen a fasz bele a légierőbe és állítólag ekkor fogadta meg, hogy soha nem emeli fel többet a hangját.

Visszatért Floridába, ahol megkereste Bill Alexandert, hogy segítsen neki fejlődni. Persze Bill segített is neki. Nem tudhatta, hogy hamarosan a főellenségévé válik a saját tanítványa. Még munkát is ajánlott neki az Alexander Magic Art Supplies Company utazó oktatójaként.

A “Nincsenek hibák, csak vidám kis balesetek” hozzáállása, a hipnotikus hangja és a finom stílusa hamar felhívta magára a figyelmet és Annette Kowalski és a férje felfigyelt rá és meggyőzték, hogy hagyja ott a mestere cégét és a félretett nyugdíjpénzüket beletolták egy közös vállalkozásba Rosszal, amin nagyjából 20000 dollárt buktak (mostani értéken nagyjából 15 millió forintnak megfelelő pénzt).

És itt van egy eléggé zavaros rész a hivatalos narratívában. Elméletileg elkezdte növeszteni a haját a jól ismert afro stílusra, mert így is pénzt akart spórolni, de hogy ebből hogy jött az, hogy hirtelen a tévében találta magát, azt senki nem tudja.

Az egyik verzió szerint Bill Alexandernek forgatott reklámfilmet és így figyeltek fel rá, a másik verzió szerint Kowalskiék forgattak vele egy fél órás pilotot és azzal ugrottak rá a sikervonatra. Az, hogy ez végülis hogy sikerült mindegy is, az első epizód is már akora siker lett, olyan tökéletes replikája volt a tévén keresztüli privát festészeti órának, hogy mindenki beszart tőle.

Spártai díszletekkel és körítéssel folyt a műsor és látszólag puritán módon, próbák nélkül. Ezzel ellentmondásban Ross mindig elmondta a show elején, hogy milyen festékeket fog használni és mindig kurvára odafigyelt arra, hogy mit visel, hogy “kortalan” lehessen a műsor. Ezért gyakorlatilag csak farmert és inget hordott, illetve a palettáját a stúdiófények miatt kicsit megcsiszolta, hogy ne tükröződjön.

Hogy honnan tudta a festékeket? Hát úgy, hogy a honlap szerint ugye nem próbált, ennek ellenére előre megfestett minden képet egyszer a show előtt, aztán egyet a műsor alatt, aztán egyet a show után, a fotósoknak, amivel a saját oktatási és festészeti anyagait promózta.

Érdekes része a történetnek, hogy Bob Ross szinte semmit nem keresett a műsorából: a vastag milliói a festészeti kellékeiből és az oktatásból származtak. Vicces módon az alaszkai képein kívül minden ezután festett képét elajándékozta, néha jótékonysági céllal. Azt se nagyon engedte, hogy múzeumba kitegyék a képeit:

A legtöbb festő ismertséget szeretne, főleg szakmait. Én ezt a tévén keresztül sok éve elértem, nincs szükségem többre.

Egyetlen egyszer engedte, hogy kiállítsák a képeit, a Minnetrista Cultural Centernek. 1994-ig festette a képeit, amikor limfómával diagnosztizálták. Egyszer csak nem jött be munkába. 52 évesen halt meg.

Bob érdekes és titokzatos karakter volt. Az a maszk, amit mi láthattunk valószínűleg egy élet keserűségét vitte magával. Annyira aranyos és kedves elképzelései voltak az életről, hogy nagyon nehéz nem kedvelni első pillanattól. Persze arról keveset tudunk, hogy milyen volt az élete a korán kezdett munkájával, vagy hogy hogy élt a hadseregben, vagy hogy miért akarta állandóan sugározni a békét és a boldogságot.

Emlékeztek, amikor a komplex elhárítási mechanizmusokról meséltem? Nos Bob olyan szinten megugrotta azt, hogy a boldog kis fáiba csatornázza minden fájdalmát, hogy arra csak elismerően csettinteni lehet.

Elképesztően szép dolog, mi több, fantasztikus, hogy valaki a frusztrációit a művészetben élje ki. A 381 tévéepizódon keresztül festett képek mintegy 91%-a tartalmazott legalább egy boldog kis fát.

Bob persze néha minden kétséget kizárólag rákuplungolt a boldog kicsi fákra, érdemes csak közelebbről megnézni a kisujjának a körmét, ami következetesen hosszúra van hagyva már jó ideje és a búgó, nyugodt, de pörgős festőmonológot hivatott segíteni.

Nem tudom, hogy felétek hogy hívják ezt, srácok, de felénk kokainos kanálnak

A Boondocks is érezte, hogy nem szabad kihagyni.

Deadpool is rendesen ráment az arcra a Deadpool 2 teaserjében.

Úgy látszik hozzánk ért el utoljára, de jobb későn, mint soha. Boldog, ici-pici videókat fogok nézni Bob Rossról. Az utóbbi két napban annyi időt töltöttem vele, hogy esküszöm hiányozna. Soha nem gondoltam magamról, hogy valaha örömömet fogom lelni abban, hogy egy betépett fazont nézek, miközben kedvesen beszél és fest.