Sauvageot

A francia barbár, aki Magyarországról írt.

Különféle okok miatt a meglévő hegynyi könyvmennyiség mellett kikötött nálam még úgy ezer kötet, amit se lenyelni, se kiköpni nem tudtam, úgyhogy felpolcoltam a fal mellé, és néha kihalásztam belőle egy-két érdekesnek tűnő darabot. Ugyanígy jutottam hozzá úgy tizenöt kiló Lakáskultúra magazinhoz, amit bárkinek szívesen felajánlok, akit érdekel, mert papírhulladéknak sajnálom, rosszul is ég, viszont akinek ez a heppje, az talán tud vele kezdeni valamit.

Na és így jutottam hozzá Sauvageot magyar életútjához is, mert miért ne. Nem hiszem, hogy rajtam kívül túl sokan pont ezt szedték volna elő a halomból, én is csak homályos érdeklődésből kifolyólag szedtem elő multitaskolni, a reggeli kávé mellé kell valami unalmas dolog, addigra meg már a szokásos újságos körökön úgyis túl szoktam esni. A könyvről egyébként Schiller Róbert Egy kultúra között című kötete jut eszembe, mert szemérmetlenül jó címet választott hozzá, és egyáltalán semmi köze nincs a kettőnek egymáshoz, de mégis: Sauvageot egy kultúra között őrlődik, hiába próbálja megtalálni, hogy miért lenne ez kettő.

De kezdjük az elejéről. Sauvageot francia nyelvész és diplomata volt (ez nem akart lenni, de mégis muszáj volt), akit kibasztak Magyarországra, hogy foglalkozzon már ezzel a fura nyelvvel, ha már tud törökül, mert akkor bizonyára hamar megtanul magyarul is. Volt Finnországban is, úgyhogy nagyon bíztak benne Franciaországban, hogy neki aztán tényleg gyerekjáték lesz elboldogulni nálunk, ami persze nem volt zökkenőmentes, de a faszi szerencsére egy nyitott, poliglott tudósként azért Budapesten is megtalálta a számítását, és annak ellenére, hogy kicsit úgy érezte, hogy itt kirakták a limesre, a lehető legjobbkor érkezett hozzánk: rendszeresen vendégeskedett Babitsnál, jó viszonyban volt Kosztolányival, és úgy általában ismerte a két világháború közötti magyar értelmiség színe-virágát, vagyis egy olyan közegben élt, amiért csak irigyelni lehet. Kicsit rontott a helyzetén, hogy Trianon után franciaként megjelenni az országban nem volt a legjobb ajánlólevél, de buzgón tanulta a nyelvet, és sokat tett a magyar irodalom népszerűsítéséért – fordított Babitsot is –, úgyhogy kevesen utálták nagyon. Egyébként is: a nyelvészprofesszor valami olyasmi, amit kevesen tudnak hevesen gyűlölni.

Nekem az volt a legfurább a könyvben, ahogy valaki kívülről próbálja megfejteni, hogy milyen a magyar kultúra. Sauvageot annyira görcsösen próbálja megérteni a magyar néplelket, hogy több mint fél évszázaddal később én is zavarba jövök tőle, ráadásul ezt annyira francia módon teszi, hogy – hiába szeretem az irodalmukat – egészen provinciális kis szarnak érzem magam tőle. Nem direkt lekezelő, érezni lehet, hogy őszinte az érdeklődése, de amikor kifejti, hogy Kosztolányi franciásan ír, de a franciák ebben jobbak, azért néhány bicska kinyílik a zsebemben még akkor is, ha értem, mire gondol (egyébként őt csak Didierként emlegeti, és jó viszonyban voltak). Fel sem merül benne, hogy vajon létezik-e néplélek: amikor kételyei támadnak, csak abba kapaszkodik, hogy mennyire egyedülálló a magyar nyelv, milyen hangot ütött meg Ady – akit ő csodált –, milyen az a végtelen magyar puszta stb., miközben a másik oldalról bosszantják az országban tapasztalható viszonyok, a szervilizmus, a kegyelmesurazás, a feudalizmusra hajazó tekintélytisztelet és a többi.

Sauvageot csak néhány évről számol be a könyvében, de néhány olyan évről, ami mindenképpen érdekes – nem csupán a francia-magyar viszonyok szempontjából, hanem azért is, mert ekkor valami hihetetlen társaság verődött össze egy olyan Budapesten, amit én valahogy mindig egy haladó, csillogó világvárosnak képzeltem a New York kávéházzal és az Esti Kornélban megírt lázas, felfokozott hangulattal, közben pedig a francia nem látott benne semmi ilyesmit, csak különböző tudósokat, nyelvészeket és írókat, akikkel kapcsolatban mindig megjegyezte, hogy mennyire tudnak vagy nem tudnak franciául – ez számára egyfajta értékítélet is lehetett, úgy tűnik.

A könyvnek az a varázsa, hogy elképesztően unalmas, viszont nem mindegy, hogy hogy közelíti meg azokat a szerzőket, akiket mi már nem is emberi méretekben látunk – valahogy képtelen vagyok elképzelni, hogy ezek is ugyanúgy éltek, mint bármelyikünk, csak épp máskor és mással foglalkoztak. Ismerek néhány kortárs írót és költőt, róluk viszont csak a saját unokámként tudnék úgy gondolkozni, hogy nahát, X.Y. milyen korszakos zseni volt.

Azért érdekes Sauvageot könyve, mert egy kicsit közelebb hozza az emberhez azt a két háború közötti Budapestet, amelyről mindannyian olvastunk, de mi jobbára „belülről” kaptuk hozzá az impulzusokat, ő pedig idegenként, de mégis beavatottként ír róla, művelt ember, világfi, aki – még ha dacból is – próbálja meghatározni, hogy mégis mibe csöppent, de csak homályos képet tud alkotni erről a kultúráról, amit a második világháború aztán javarészt el is söpört az országból.

Az biztos, hogy sokat köszönhetünk neki: a két ország közötti feszült viszony ellenére fáradhatatlanul próbálta elhelyezni a franciák térképén Magyarországot, ő alapozta meg a finnugrisztikát az országban, és az ő nevéhez köthető a hungarológia bevezetése is Franciaországban, valamint ő szerkesztette a francia-magyar és magyar-francia kéziszótárakat is, amelyekre elég nagy igény mutatkozott, a meglévő szótárak ugyanis elavultak voltak, a legtöbben pedig egyébként is németül tudtak második nyelvként. Az ELTE 1964-ben díszdoktorrá is avatta, később az MTA tiszteletbeli tagjává választották, élete végéig örömmel gondolt vissza az Eötvös-kollégiumban eltöltött évekre, és bár nem valószínű, hogy a könyvéből valami akciódús film készülhetne, azok, akiket érdekel a két háború közötti magyar értelmiség élete, bátran forgathatja – ez is csak arra mutat, hogy nincs olyan könyv, amibe ne lenne érdemes legalább beleolvasni, nekem például fogalmam sem volt róla, hogy ki ez az ember és mivel foglalkozott, most meg már van. További izgalmakat rejthet még a magyar mezőkről szóló könyv, illetve a kutyalexikon is – a 44 híres bűnügyön már túlestem, abból az derült ki, hogy a hatvanas évek hivatalos álláspontja szerint csak a hanyatló geci nyugaton történnek ilyesmik, de ezek már akkor romlottak voltak, amikor a berlini falról mindenki azt hitte, hogy valami kolbászféle lehet.