Orion
Persze, a fekete albummal eladták magukat, meg ilyenek, de a régi Metallicával kapcsolatban nem az a kérdés, hogy melyik lemez jó, hanem hogy melyik a világ egyik legjobb metalalbuma.
Ezzel kapcsolatban persze mindenkinek megvannak a maga elképzelései, az egyik tábor szerint a Ride the Lightning a korszakalkotó csoda, a másik a Master of Puppetsre esküszik (valamiért a Kill em All és a Justice nem olyan népszerűek). Annak ellenére, hogy az egyik kedvenc számom, a Fade to Black a lightningon van, bevallom, hogy szerintem a Master az az album, amit valószínűleg magammal vinnék egy lakatlan szigetre, bár hogy minek, ha jó eséllyel nincs ott magnó-cd-stb, azt nem tudom. Ennek az oka pedig az Orion.
Kurva sok jó szám létezik, de nagyon kevés tudott úgy beragadni a fejembe, mint pont az Orion, Cliff Burton jutalomjátéka – ő volt a Metallica basszusgitárosa, akire aztán rázuhant a turnébusz. Semmi bajom nincs a későbbi lemezeikkel sem, de ha megnézzük, hogy mire volt képes ez az ember, még szomorúbb az eset: tulajdonképpen az Orion miatt kezdtem el basszusgitározni, az a vicces, hogy valahogy sosem alakult úgy, hogy leszedjem a basszusát, de azon kevés számok közé tartozik, ahol úgy viszi el a basszustéma a főszerepet, hogy még az is észreveszi, akinek semmi köze nincsen a zenéhez. Azt hiszem, nem lehet azzal vádolni, hogy különösebben modern lenne a zenei ízlésem, de úgy gondolom, hogy hiába 86-os a Master, a mai napig nagyon szépen odaüt (most kering a neten egy videó, ahol egy kiscsaj hallgatja pont ezt a számot, és nagyon sír rajta – ez is egy olyan műfaj, amit nem értek, mert mi a fasznak nézzem, ahogy valaki zenét hallgat, de úgy tűnik, hogy a mai kis pukik is érdeklődnek még a normális zene iránt, akármilyen hülyék is legyenek egyébként). 2017-ben újrakeverték, gondolom, ez volt a bocsánatkérés a botrányosan szar Saint Anger és a többi új lemez miatt, bár a legújabb már nem olyan tragikus – az viszont biztos, hogy Trujillóval olyan magasságokat már nem érnek el, mint a Puppets.
