Keith Flint elköszönt

Kedveltem pedig nagyon.

A történetünk onnan indult, hogy nem akartam nagyon visszamenni Borsodba nyárra, ilyenkor valahogy meg kellett oldani a Pesten maradást. Jobb ötlet nem volt, hat hetes angol intenzív, napi négy óra részvételi feltétellel a koleszban maradásra. Előre fizetős, talán a negyedét kellett saját pénzből állni, a többit valamiért kifizette az egyetem.

Az első két alkalommal be is mentem, rövidesen megállapítottam, hogy ennek semmi értelme, ennél már évekkel korábban jobban tudtam angolul, itt teljesen hülyék között kellett volna felszednem az ájemet és a júárt buta diskurzusokkal arról, hogy mit látok egy téglafalat ábrázoló képen.

Mégis mit látnék? Ez egy téglafal.

Úgyhogy hagytam is az egészet a gecibe, bekapcsoltuk az MTV-t és néztük naphosszat két kocsmázás között. Ininglis. Red Hot Chili Peppers? Clawfinger?

A 47-49 villamos vonalán kifele volt egy piac, amit gúnyosan “lengyel” piacnak csúfoltak, de nem lengyel volt, valójában csecsenek szedték a védelmi pénzt és lehetett ott kapni mindent a bontott Trabant hajtókartól a babakocsikerékig. Volt igény sok mindenre abban az időben.

Itt tettem szert életem első Prodigy kazettájára. Az Out of Space valami olyan mértékben különbözött minden korábbitól, hogy nem lehetett nem megvenni.

Keith Flint itt még egy kedves kis hosszú hajú hippi volt és abban az évben önfeledt órákat töltöttem a BME villanykaros Schönherz kupán a füstgépes stroboszkópsátorban.

Valamivel később a No Good már egyértelműen meghatározta a zenefogyasztásomat.

Amikor megszületett az első gyermekem, egy lepukkant bérelt külpesti panel egyszobásban egy térelválasztó szekrény mögött volt a kiságya és a pelenkázó, ott pisilt először arcon.

A szekrény tetején egy Orion HS 501 típusú, viszonylag hatalmasnak számító hangdoboz lakott és ontotta a Prodigy samplerezett basszusokat, arra aludt.

Később már a The Fat of the Land albumon nőttek fel a gyerkőcök, annyira megszerették, hogy amikor itt járt pár éve a Szigeten a Prodigy, apa-lánya napot is tartottunk, ott ugráltunk együtt Martensben.

Az a hangszóró, amiről már a The Fat of the Land szólt egyidős a lányommal, a mai napig ugyanez a Jamo Studio 180 szól mellettem, ez van a munkagépemnél háttérzenélésnek, annyira megszoktam a hibáival együtt, hogy nem adnám oda semmiért. Benyomkodták az összes membránját amíg kicsik voltak, a macskám meg kiszaggatta az előlapját fedő szövetet.

És most ahogy így szól a Prodigy, emlékek öntöttek el.

Keith elköszönt én pedig tartozok neki nem egy köszönettel.