A cár könyvtára

Azt terveztem, hogy kiülök a teraszra egy sörrel és egy Akunyin-regénnyel. Beborult, fúj a szél, és olykor esik egy kis eső, de a regény legalább változatlanul jó.

Az univerzum megérzi, ha szabadtéri programot tervezek, még akkor is, ha ez éppen csak annyit jelentene, hogy ülök, és nem a lakást dohányzom tele, hanem a nagyvilágot. Mindegy, Borisz Akunyinra akkor is lehet számítani, ha a természetre már nem, a Cár könyvtára pedig egy kiváló regény.

Másodjára olvasom, szerencsére már elfelejtettem a történet részleteit, csak annyi maradt meg bennem, hogy jó – és tényleg az. Akunyin eredetileg japán szakos volt, ennek a többi könyvében akad is nyoma, amúgy meg a kortárs oroszok közül tudtommal ő a legsikeresebb krimiíró, bár biztos akad még egy orosz Dan Brown valahol, akiről nem tudunk. Ha már Dan Brown: Akunyinnak sikerült az, ami Brownnak nem, megcsinált egy mai Sherlock Holmest vagy Poirot-t, ami elég menő, sőt, talán a legtöbb, amit egy író elérhet. Gondoljatok bele, legutóbb állítólag Isten tudott valamit a semmiből előállítani, egy fiktív karakter, ami branddé válik, tényleg közel áll ehhez a mutatványhoz. Akunyin teremtménye Eraszt Petrovics Fandorin, a titkos tanácsos, detektív, keleti bölcs és harcművész, állítólag Oroszországban majdnem akkora rajongótábora van, mint Vlagyimir Putyinnak. Tizenakárhány regényben szerepel, ezek legtöbbje zseniális stílusparódia valahol a lektűr és a szépirodalom között, direkt és kevésbé egyértelmű utalásokkal különböző nagy detektívekre és regényekre. A Cár könyvtára ezért is eléggé meta: ez már nem Fandorin-regény, illetve nem egészen az, a főhős ugyanis Eraszt Petrovics egy kései, Angliába szakadt leszármazottja, aki ennek megfelelően már nem is Fandorin, hanem Fandorine, és nem Nyikolaj, hanem Nicholas.

Van ám a regénynek egy másik főhőse is: Cornelius von Dorn, a család zsoldoskapitány őse. A kapocs kettejük között – már a vérségin kívül – az, hogy Nicholas egyébként történész, nagy vágya pedig, hogy valami tudományos szenzációval bevágodjon a tudományos világban, ehhez pedig Cornelius egy levélrészletében látja meg a lehetőséget. A szobatudós elindul Moszkvába, miközben a történet másik szálán Cornelius is elindul Moszkvába – a párhuzamok a továbbiakban is megmaradnak, mindkettejüket érik kalandok, csak Cornelius a Kreml intrikusaival kerül összetűzésbe, Nicholas pedig a hivatalosan is maffiának tekinthető maffiával.

A történet izgalmas és mozgalmas, Akunyinnak sikerült tökéletesen végrehajtania azt a bosszantó trükköt, hogy pont a legizgalmasabb résznél vált a két szál között, de mire az ember bosszankodna, az is ugyanolyan jó lesz, mint az előző volt.

Miután egy időben tényleg zsinórban olvastam a Fandorin-könyveket, volt egy pont, amikor megcsömörlöttem, és úgy gondoltam, hogy rendben, jóból is megárt a sok, a vége felé meg már volt néhány olyan kötet, amit már amolyan iparosmunkának éreztem, hát jó, várják a vevők, csak ki lehet még facsarni valamit a dologból, amikor viszont először olvastam a Cár könyvtárát, tényleg előjött az, amiben már túl rég volt részem: sajnáltam, hogy le kell szállni a villamosról, este nem a neten nézegettem a hülyeségeket, hanem olvastam, ha kimentem rágyújtani a melóban, vittem a könyvet, öt perc alatt is lehet haladni, kérem.

Másodjára olvasva majdnem ugyanilyen jó. Olvassatok oroszokat!