Tarzan a fenevadak élén

Bonyolult dolog Tarzant olvasni.

Azért is bonyolult, mert az például teljesen homályban marad, hogy ha már majomról van szó, milyen majom is az, illetve nekem, aki a harmadik kötettel kezdte újra az ismerkedést a majomemberrel, az alapvető konfliktus is homályban marad. Tudom, a google a barátom, de nem akarok visszamenőleg sem spoilerezni, úgyhogy egyelőre megpróbálom kikövetkeztetni, hogy vajon mivel baszta fel annyira Tarzan egy bizonyos Rokov nevű úriember agyát, hogy annak még két egész regény kellett, hogy még mindig bosszút akarjon állni. A Tarzan a fenevadak élén ugyanis a harmadik kötete a majomember kalandjainak, de véletlenül csak ezt találtam a polcon. Ha innen indulok, akkor is szerencsém van még, mert mindhárom új beszerzés (Tarzan és a gyémántok, Tarzan és a nemtommi, Tarzan, a rettenetes – ettől különösen sokat várok) a történetben később következik. Ha jól láttam, összesen tizenkét hátborzongatóan izgalmas kötet készült, de bizonyára töménytelen mennyiségű fan fiction is kering a piacon.

Az már rögtön kiderül, hogy Tarzan nem szarral gurigázik, és persze az is, hogy Lord Greystoke-ként nem igazán érzi jól magát, bár tudná nélkülözni azt az élményt, hogy a gonosz Rokov elrabolja a gyerekét (a jelek szerint az is van neki, méghozzá Jane-től). De elrabolja, úgyhogy utána ered, és hova máshova menne egy gonosz orosz, mint valahova a halál fasza mögötti dzsungelbe, ahova Tarzant is elcsalja, majd kirakja egy lakatlan szigeten, hogy bosszút álljon rajta. Le is lőhetné, de Rokov ehhez túl nagy geci, úgyhogy tökéletesen fölöslegesen egy iszonyúan rossz forgatókönyvíró leleményességével találja ki, hogy hogy tud a legjobban kibaszni Tarzannal, akivel még mindig nem tudom, mi baja van, annyi viszont biztos, hogy meg akarja dugni Jane-t. Neki úgy próbál udvarolni, hogy elmagyarázza, milyen ördögi terveket szőtt a férjével kapcsolatban, aztán meglepődik, amikor ez nem jön be.

Van benne jó sok akció, nemeslelkűség és természetfiaság, és persze patakokban ömlik a vér, viszont az, ami az elején hétköznapi rasszizmusnak tűnt, a végére azért már máshogy fest. Burroughs világában úgy néznek ki a morális viszonyok, hogy van Tarzan, aki nagyjából azonos moralitáson van Istennel, mert angol, fehér és félig majom, utána vannak a szintén – de pozitív módon – félmajom négerek, aztán a majmok, végül pedig az oroszok. A négerek között is vannak gonoszok, ezeket onnan lehet felismerni, hogy kannibálok. A puma kívül esik a moralitás határain.

Az is tetszik a könyvben, hogy Tarzant a köznapi értelemben vett emberi gátak nem hátráltatják, tulajdonképpen képes megbecsülni az önfeláldozást és a nemeslelkűséget, de az nem érdekli, ha valaki meg akarja enni, legyen az ember vagy állat. Kicsit hiányolom az első vagy második kötetet, amiből kiderülne, hogy hogyan tud mégis minden nyelven, mert azt értem, hogy majomul beszél meg pumául is, de a jelek szerint többféle afrikai nyelvben is jártas.

A Tarzan tényleg akkor javallott, amikor leégett az agyad, és nem igazán akarod magad lefárasztani. Ez az ős-trash, bizonyos tekintetben szarabb, mint bármelyik fantasy-regény, de az biztos, hogy minden fejezetre jut valami őrületes akció, a műfaj hagyományai szerint úgy, hogy az egész csak felvezetés legyen az igazi boss-fighthoz, ami ugye kötelező.

Egynek jó, alig várom a többi kötetet, főleg a rettenetest!