A fiatal Nietzsche

Nietzsche hatását nehéz lenne túlbecsülni. Mindenki ismeri a tőle származó klasszikus szállóigéket. Az elhíresült „Isten halott” kijelentésről Heidegger írt egy zseniális előadást, ami Rejtekutak című kötetében olvasható (SPOILER: Az „Isten halott” kijelentés nem azt jelenti, hogy nincs Isten!). Heidegger Nietzsche-értelmezéséről pedig itt található egy informatív elemzés – bár a szöveg utolsó mondata egyenesen borzasztó. Hasonlóan közismert még az „ami nem öl meg, erőssé tesz” mondat, amiről már sokan nem is tudják, hogy Nietzsche írta – az pedig még érdekesebb, hogy valójában egy régi latin idézetet parafrazeált (lásd: Bálványok alkonya, Előszó). Nietzsche csak élete végén lett igazán felkapott. Magyarországon már az első nyugatos nemzedékre is nagy hatást tett: Ady, Babits és Kosztolányi mind olvasta műveit (hol lelkesülten, hol pedig felháborodva).

Nietzsche elismertségét jól mutatja Gadamer egyik megjegyzése, aki szinte sajnálkozva mondja: „…ellentétben generációm legtöbb tagjával, soha nem mentem keresztül egy úgynevezett Nietzsche-korszakon.” Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy ne ismerné el jelentőségét, hiszen azt is kijelenti: „Ami bizonyos, hogy Nietzsche a mai kor gondolkodó embere számára állandó kihívás.” (Gadamer, Zarathustra drámája)

A huszadik század második felére Nietzsche már szinte popkulturális ikonná vált. Ez a státusz egy hozzá hasonló gondolkodó számára egyszerre áldás és átok, mert hiába támad rengeteg érdeklődő, ha felületes, leegyszerűsítő – és gyakran téves – értelmezéseket kapnak kézhez egy ellentmondásokkal terhelt életmű popkulturális interpretációiból. Nietzsche hollywoodi félreértéseiről érdekes összegző posztot írtak ezen az angol oldalon, remek videó is van hozzá. Ezek a sugalmazások viszont odáig vezetnek, hogy a szerzőt valamiféle botrányhősként, örök lázadóként láttatják (bizonyos értelemben persze az is volt), miközben olykor még az antiszemitizmussal is összemossák (SPOILER: Nietzsche keményen kritizálta korának antiszemitizmusát), műveit gyakran olyanok utasítják el hasonló indokok miatt, akik nyilvánvalóan nem olvasták azokat. Nemrégiben például az váltott ki bizonyos körökben felháborodást, hogy az Operaház merészelt filozófusunkról egy bérletet elnevezni (mely a Wagner-előadásokra szól), az ügyben tevékenykedő újságíró pedig túlbuzgóságában nem átallotta megkérdezni az Opera igazgatójától, hogy mégis mi köze van Nietzschének az opera műfajához. Természetesen merő rosszindulat lenne részünkről azt feltételezni, hogy az illető nem ismerte hősünk életrajzát, sem pedig az oeuvre-t, melynek tekintélyes része foglalkozik a Wagner-operák dicséretével – később pedig lehúzásával. Mindenesetre a nemrég lezajlott affair részletei továbbra is olvashatók a Népszava és az Origo hasábjain.

Az ehhez hasonló, bosszantó álviták elterelik arról a figyelmet, ami Nietzsche életművében (de az élettörténetében is!) valóban érdekes lehet. Innen nézve mégis kit érdekelne, hogy milyen hatást tett Nietzsche nyelvkritikai álláspontja a francia posztstrukturalizmus kibontakozására, ha egyszer ő volt a bajszos eNber, aki csúnya dolgokat mondott Istenről, ezért utálni kell (vagy pedig kritikátlanul rajongani érte)?! Ami viszont Nietzsche alakjában számunkra továbbra is érdekes lehet, az mindenekelőtt kivételes műveltsége, és tehetségének sokirányúsága.

Nietzsche egy lelkész fia volt, már gyerekkorában kitűnt kivételes képességeivel: 10 éves korában zenét komponált. Mivel apja az állam szolgálatban állt, felajánlottak neki egy ingyenes helyet a német nyelvterület egyik legjobb gimnáziumában, a híres schulpfortai intézetben (ezt a helyet tehát még nem a tanulmányi eredményeivel érdemelte ki). Az iskola nagy hagyományait mutatja, hogy nem kisebb személyek jártak oda, mint Fichte, Möbius, Ranke, Klopstock, és Nietzsche későbbi nagy ellenfele, a klasszika-filológus Ulrich von Wilamowitz-Moellendorff. Fontos megjegyezni, hogy az akkori képzési formában a diákok nyolc éven át tanultak latint és hét éven át ógörögöt. Klasszika-filológusok szokták mondogatni, hogy ma egy frissen diplomázott klasszika-filológus tud annyit, mint amennyit régen már az érettségire meg lehetett tanulni. Nietzsche persze alaposan meg is tanulta mindezt, az egyetemen pedig a klasszika-filológiai képzést folytatta, így a latin és a görög az anyanyelvévé vált. Írói stílusán a római szerzők kitörölhetetlen nyomot hagytak. A Bálványok alkonyában írja: „Stílusérzékem, az epigramma iránti stílusérzékem szinte abban a pillanatban éledt fel, amikor találkoztam Sallustiussal. Nem feledem Corssen nevű, tisztelt tanárom álmélkodását, amikor leggyengébb latinistájának a legjobb jegyet volt kénytelen adni – egy csapásra kész voltam.” (Friedrich Nietzsche, Bálványok alkonya, ford. Horváth Géza, Helikon, h. n., 2015, 116.) A tanárok hamar felfigyeltek rá, már az egyetemi képzés befejezése előtt (!) meghívták tanárnak a bázeli egyetemre.

Mindeközben továbbra is élénken érdeklődött a zeneművészet iránt, bár ahogy Bryan Magee megjegyzi, zenei ízlése sokáig kifejezetten konvencionális maradt. Ne hallgassuk el a történet magyar vonatkozásait se: német fordításban hozzájutott Petőfi műveihez, egyes verseit pedig meg is zenésítette (a videón meg is hallgatható az egyik megzenésített Petőfi-vers). A forradalmi gondolatokért azonban csak fiatalon lelkesedett, a 19. század nagy forradalmaiban később már csak a ressentiment felszínre törését látta. Tehetségének sokoldalúságát az is megmutatja, hogy a tudományok mellett nemcsak a zeneszerzés, hanem a költészet is sokáig jelen volt életében, versei magyarul is olvashatók. A 19. században kibontakozó fiziológia és pszichológia kérdései szintén erősen izgatták gondolkodását, hatásuk művészetelméleti írásaiban is kimutatható.

Nietzsche még egyetemi hallgató volt, amikor 1868-ban bemutatták Wagnernek. Kettejük kapcsolata évtizedek óta élénken foglalkoztatja a közvéleményt, számtalan cikk, tanulmány és találgatás született arról, hogy mi vezethetett barátságuk felbomlásához – épp ezért mulatságos a korábban említett újságírói feltételezés, hogy egy filozófusnak nem lehet köze az operához. A témáról remek kétrészes tanulmányt írt Bryan Magee, amely a nemrégiben újraindult 2000 folyóirat jóvoltából magyarul is elérhető. Magee műve alapján írt egyébként cikket a 444-re Herczeg Márk is, ami az enyhén félrevezető clickbait cím és a bulváros részletek kiemelése ellenére is egy meglepően korrekt, érdekes szöveg lett – persze arról lehetne vitatkozni, hogy A tragédia születése gyenge könyv-e vagy sem.

Nietzsche egészen fiatalon ismerte meg Wagnert, akit szinte apjaként kezdett tisztelni. Fontos megjegyezni, hogy – ahogy Magee is felhívja rá a figyelmet – kettejük barátsága egy pillanatra sem volt szimpatikus. Wagner egy évben született Nietzsche korán elhunyt apjával, állítólag még hasonlított is rá. Nietzschét 1868-ban mutatták be Wagnernek, ekkor még a lipcsei egyetem hallgatója volt, ő maga kereste a lehetőséget, hogy találkozhasson a nemrégiben világhírűvé vált zeneszerzővel. A következő évben már meg is látogatja a Wagner-családot, a barátság egyre szorosabbra fonódik közöttük. Wagner felesége, Cosima (Liszt Ferenc lánya), többször is megbízta Nietzschét, hogy intézze el a család számára a bevásárlást, egyszer még Wagner selyem alsónadrágját is ő vette meg. A barátság első éveiben többször is a családnál aludt, jelen volt Wagner egyik fiának születésekor, ha pedig már ott volt, megkérték, hogy legyen ő a gyerek keresztapja. Bár Nietzsche Wagnert személyesen mindig Mesternek szólította (ez az olasz Maestro megszólításból is eredeztethető), a leveleiben bizony gyakran kérkedett az ismeretséggel, a barátainak már úgy írta meg ugyanezt, hogy Richarddal (!) beszélgetett.

A kapcsolat szellemi alapját egyrészt a Schopenhauer filozófiája iránti rajongás jelentette, aki Wagnerre is erős hatást tett. Nietzsche fiatalon egyenesen imádta Schopenhauert, később viszont egyre inkább ambivalensen viszonyult hozzá – ahogy egyébként Wagnerhez is. A másik közös pont pedig az ókori görögség művészete iránt való érdeklődés volt. Wagnert ugyanis élénken foglalkoztatta a görög tragédia műfaja, Magee jegyzi meg, hogy a később Nietzsche korai filozófiájának egyik alapproblémájává előlépő apollóni és dionüszoszi pólusok oppozícióját Wagner már 1849-ben a tragédia alkotóelemeiként említi meg – csak éppen kifejtetlenül hagyta a kérdést. Több mint valószínű (mondja Magee), hogy Wagner önérzetének nem kicsit hízelgett, hogy az ókori görögségről alkotott nézeteit egy valódi klasszika-filológus is elismeri, akit az egyetemi közeg – ekkor még – a tudományos élet egyik nagy reménységeként tartott számon. Nietzschét 1870-ben nevezték ki a bázeli egyetem rendes professzorává, oktatóként még gyakrabban látogatta Wagnert, akitől így már csak 80 kilométer távolságra lakott.

Wagner hatása egyre erősebben érvényesült Nietzsche gondolkodásában. A tragédia születése című művét fel is olvasta neki, az ő javaslatára bővített ki egyes részeket. Wagner rendkívüli módon lelkesedett a műért (jellemző, hogy Nietzsche élete végén már hibának tartotta a szöveg wagneriánus részeit). Amennyire tetszett Wagnernek a könyv, annyira ellenezte mindezt az egyetemi közeg. Noha azt a korábbi gondolatot még könnyen elfogadták, hogy Nietzsche a Dionüszosz-kultuszból eredezteti a tragédiát, Nietzsche más következtetései megütközést keltettek. (vö.: Horváth Gergő, „Isten halott”, Első század 2012/3, 13.) A könyv legkeményebb kritikusa a már említett Wilamowitz-Moellendorff volt, aki akkoriban szintén a klasszika-filológiai szakma egyik fiatal tehetsége volt. Wilamowitz-Moellendorff szintén jelentős életművet hagyott hátra, ugyanakkor ő maga megmaradt a szaktudományos keretek között, nem volt olyan nyughatatlan kalandor, mint Nietzsche. Érdemes elolvasni azonban a Nyugatban megjelent két (!) nekrológját (Révai József és Kőnig György írásai), csak hogy felületes képet kaphassunk Nietzsche vitapartnerének elmélyült műveltségéről. Wilamowitz-Moellendorff bírálata mindenesetre szétzúzta Nietzsche egyetemi reputációját, a fényes karrier reménye szertefoszlott. Persze nem ő volt az egyetlen, aki elutasította a könyvet, még az a professzor is csalódottan olvasta, aki meghívta Nietzschét Bázelbe. A kötet kapcsán támadt vitába Wagner is beszállt, úgy érezte, kötelessége védelmébe vennie követőjét egy nyílt levélben, de nem járt sok sikerrel. Azonban könyvet ért bírálatok sem feltétlenül pusztán a meg nem értésből fakadtak, mert Nietzsche olyan állításokat is megfogalmazott, melyek szaktudományos módszerekkel nem feltétlenül igazolhatók, a szigorú német filológusok pedig érthető módon nem szerették az ilyesmit – A tragédia születése pedig nem is szaktudományos munkaként vált klasszikussá, hanem művészetelméleti kötetként.

Nietzsche ezek után fokozatosan elhagyta a klasszika-filológia terrénumát, néhány év múlva Wagnertől is elhidegült, Schopenhauert is kritikusabban olvasta – így válhatott azzá a félelmet nem ismerő, önmagával szemben is kegyetlen, szellemi kalandorrá, aki támadást intézett az egész metafizikai hagyomány ellen.