A két kis szaros
Pontosabban csak az egyik, a másik nagy.
Szóval macskák. Cukik, szőrösek, szépek, dorombolnak, nyávognak. Mindenki tudja milyenek. Mindig van, aki kaját kunyeráljon, rád feküdjön, ha éppen aludni akarsz. Vagy olvasni. Vagy csak csendben létezni.

Van egy 5 éves, jó nagyra nőtt szarosunk, nagyjából 6-7 kiló. Na nem dagadt, hanem arányosan nagy. Akkora mint egy nagyobb kiskutya. A drága exkandúr retteg mindentől, de tényleg mindentől. Állítólag régen bátor volt, én azzal az énjével már nem találkoztam, csak a hidegvérű gyilkolóéval.
Ugyanis ez a szarcsimbók rettenetesen gyűlölt az elején. Nyilván szokatlan voltam, meg a helyén aludtam, de ezt el lehet annyival is intézni, hogy csúnyán néz és odébb megy. Ő ennél azért kifejezőbben juttatta tudomásomra, hogy nem leszünk haverok. Éjjel a hajamat rágta, tépte, vagy éppen nyakon harapott, esetleg random lepofozott. Nap közben különböző helyekről támadott lesből, látszik is még egy ~30 centis heg a lábamon. Foggal csinálta, nem karommal… Szóval nem voltunk jóban. Néha hagyta, hogy megsimogassam, de csak azért, hogy váratlanul belém haraphasson. A karomon is látszik még 4-5 centis heg. Milyen mókás is, ha az embernek macskája van, igaz? Kis szeretetgombócok, hogy basznák meg…

Persze idővel kibékültünk, lekenyereztem mindenféle jutifalattal, reggel én adtam neki enni, én takarítottam az alomját (amit még mindig nagy gonddal felügyel), de azt hiszem az ultimate szeretet megvásárlás a nyers csirkemájjal történt. Azóta pajtik vagyunk. Főleg amikor random időpontokban tapicskol a bordám között a kevéske kis 6-7 kilójával. Mert az jó.
Aztán teltek-múltak a cicás napok, már hozzám is rohant az ajtóba, ha hazaértem, külön kis rituálénk lett. Bejött velem a fürdőbe, felállt mellém a csapra, amíg kezet mostam, utána ölbe kellett kihozni, majd megkérdeztem tőle milyen napja volt, mit csinált. Ilyenkorra már dorombol, és várja a monológ végét, hogy lefejelhessen. Ez amolyan pusziféle nála. Aztán az ölembe kucorodik, belefúrja a fejét a könyökhajlatomba és dagaszt. A karomon. Gyakorlatilag 0-24-ben úgy nézek ki, mint aki vagdossa magát.

Egy idő után elkezdtem pedzegetni, hogy kéne neki egy kis tesó. Egy pici, cirmos kislány. Arra jutottunk, hogy nincs kiscicaszezon, az utolsó almokból valók is már 3 hónap körüliek, szóval megegyeztünk, hogy majd nézelődünk, és ha mindketten beleszeretünk egy kiscicába akkor jön.
Gondolom könnyű kitalálni, hogy aznap beleszerettünk a kishölgybe. Gyönyörű, aranyszemű kislány, okos buksi, nem volt kérdés. Egy hét múlva elmentünk meglátogatni. Nem volt siker. A kishölgy rettegett, soha nem láttam ilyet állat szemében. Annyira félt, hogy nem mert kimászni az ölemből. Úgy tűnt, mint aki teljes letargiában van. A hirdetésben azt írták, hogy mindig tökéletes a sminkje, úgy dorombol, mintha valami motor lenne benne, imádja a pocisimit és azt is, ha masszírozzák a talpát. Mi ebből semmi nem láttunk, csak egy pici kismanót, aki fél és retteg, és semmit nem szeretne jobban, mint hogy békén hagyják. Nem hoztuk el. Féltünk, hogy a nagy bántani fogja.

Nagyon hiányzott, nagyon sokat gondoltam rá, és nem tudtam kiverni a gondolatot a fejemből, hogy csak idő kell neki és felenged. Addig-addig érveltem és mutogattam a bájos kis pofiját, amíg végül visszamentünk érte, aláírtuk az örökbefogadási szerződést és úton voltunk haza.
Azt nem árt tudni, hogy a nagy szaros nem túl barátkozós. Nem csak velem, macskákkal sem. Hazaértünk a kishölggyel, a fogadtatásban nem volt köszönet. A nagyfiú fújt, felborzolta a szőrét, nem volt boldog. Annyi reakcióra futotta tőlem, hogy na baszdmeg…
A kishölgyet pár hetesen találták két tesójával együtt, bántották őket más macskák. Ehhez képest, amikor kiengedtük a dobozból, az első akihez odabújt és biztonságban érezte magát az a nagytesó volt. Mondjuk ő nem örült ennek túlzottan. Ha mi ránéztünk, menekülőre fogta, a nagy szarossal viszont együtt aludtak, fürdették egymást, bújt hozzá mindenhol. Azt hiszem egy hónap kellett mire meg tudtam simogatni és még további 2 hét, mire miattam dorombolt. Onnantól még egy hónap kellet, hogy magától jöjjön oda. Vagy kettő. A hangját sosem hallottuk, azt hittem nem tud nyávogni, csak tátogott és nem jött ki hang belőle. Néha valami csipogást hallatott, iszonyatosan cuki volt. Lassan előjött belőle a pocisimi imádó dorombológép. Ölbe még mindig nem lehet venni, mert menekül.


6 hónappal később, a hétvégén beraktuk őket hordozóba és irány a nyaraló. A kishölgy végre hangot adott, úgy nyifog, mint egy pár napos babacica. Szóval van ám hangja, csak nem szokott panaszkodni. Bezzeg a nagy, az állandóan pofázik.

Szóval ilyen ez a két gombóc. Hajnal fél 4-kor játszás van, rohangálás a lakásban, mindent leborítás. A kicsi bármivel képes játszani, amit talál, természetesen mindig olyannal, ami kurva hangos és az ajtónak lehet csapkodni. Arról már leszokott, hogy mindent lepakol a polcról, amit elér.
Aztán reggel hat körül a nagy a fejemen mászkál, a kicsi a lábamat harapdálja, mert hát enni kell. Kaja után legalább 15 percet a földön kell ülnöm, mert a kicsit tutujgatni kell, de ágyon nem szeret lenni. Aztán elszaladgál, mint egy kis sivatagi róka, hátrahúzott fülekkel, rövid kis lábakkal és szó szerint még mindig totyog. Meg persze állandóan enne. A nagy meg válogatós. Jó kombó, amit a finnyás nem eszik meg, azt a bélpoklos bezabálja.

Soha nem voltam macskás, mindig úgy voltam vele, hogy darab-darab, seggfej mind, 5 percig jó, de nekem nem kell. Most a két kis szaros után, legszívesebben az összes szutykos, kirakott cicát befogadnám, akár kicsi, akár nagy.
Szóval, ha szeretnétek egy igazi kis egyéniséget (vagy többet) a közeletekbe, akkor hajrá, itt a kiscica dömping, rogyásig vannak a menhelyek, önkéntesek, utcák. Higgyétek el, igazi kis csodák. Meg persze főzni is segítenek.