A ketchup
Abba most ne menjünk bele, hogy a ketchup jó-e vagy sem – ízlés dolga, van, amihez én is kifejezetten igénylem, az esetek nagy többségében egyébként inkbb mustárpárti vagyok (angol vagy ír, na jó, a dijoni is jöhet, az ilyen mézes rémületeket meg inkább hagyjuk is). Az fix, hogy népszerű, majdnem az összes amerikai háztartásban előfordul, boldog-boldogtalan locsolja szakmányban a virslire, egyes perverz állatok pedig még az angus marha mellé is ezt rakják. Ki érti ezt?
Szóval ketchup már létezik egy ideje, eredetileg Kínában fogyasztottak valami hasonló nevű szószt, csak az nem paradicsomból készült, hanem rothasztott halból (bár ami azt illeti, kóstoltam már olyan ketchupot, ahol erős a gyanúm, hogy megőrizték ezt a szép hagyományt). A szósz Malajziában, majd Indonéziában is elterjedt, ahol már ke-tsiap helyett ketjapnak hívták, innen meg már ugye csak egy lépés. Angolul először 1690-ben említik, de paradicsom csak valamikor az 1700-as évek 
közepe-vége fele kerül bele, a briteknél egész sokáig a gombaketchup volt a menő, a paradicsomot egyébként Európában és Amerikában sokáig emberi fogyasztásra méltatlannak tartották. A műfaj – paradicsom nélkül – egyébként a XIX. században élte virágkorát, az angolok mindenből catsupot készítettek, a gomba mellett népszerű volt a kagylóból, dióból, citromból, zellerből vagy gyümölcsből készült ketchup is. Egészen 1812-ig váratott magára, hogy a sok szar helyett végre valakinek eszébe jusson a paradicsom – a recept úttörője az amerikai mérnök, James Mease volt. A Heinz végül 1876-ban kezdte gyártani az általunk is ismert állagú szószt – ja, és a Heinz üvegén az 57-es számra kell rákoppintani, ha nem akar megindulni a ketchupáradat, állítólag ennek hatására szépen kicsusszan a szósz, és nem kell beteríteni az egész ebédlőt vele. Valahol sajnálom, hogy erről nem tudtam korábban, bár sok vidám pillanatot köszönhettünk annak, ahogy az érthetetlenül felvágós nevű, gyakorlatilag egyetlen mirelithazugságból álló bélszínroló eltűnt a hirtelen rázúduló édes ipari pép alatt.
