A vér evangéliuma
Clive Barkert olvastam. Nem kellett volna.
Tudom, sokan szeretik, én csak érintőlegesen ismertem, az Abarat-ciklus első két könyvét olvastam, ezek elég szórakoztatóak és fantáziadúsak voltak, mindig szerettem a világépítőket, és bár érzésem szerint kicsit butácskán, de itt is megkaptam egy sajátos rendszer alapján működő univerzumot (ebből a a műfajból talán a két kedvencem China Miéville és Mervyn Peake). Na ez az, ami itt elmaradt: azt nem bánom, ha az olvasó hirtelen a mélyvízbe kerül, aztán időközben kiokosodik, az Amerikai istenekben sem magyarázták agyon, hogy mi hogy van, aztán csak kiderült, de itt valahogy sem az univerzumot nem sikerült rendesen felrajzolni, sem a cselekményt nem sikerült rendesen eltalálni. Oké, hentelnek benne, de még az én Komor Zolin edződött gyomrom is majdnem felfordul néha, amikor oldalakon keresztül taglalják, hogy kinek pontosan hogy pukkad ki a szeme, folyik ki a szar a széttépett beleiből és így tovább. Alig van nálam nagyobb barátja egy-egy jó helyen elhelyezett lófasznak vagy egy kupac irodalmi szarnak, de A vér evangéliumát olvasva nagyjából olyan érzésem volt, mint amikor egy óvodás a homokozóban hirtelen felsorolja az összes gusztustalanságot, ami eszébe jut (kaki, fika, pisi, vér, genny, kuki).
Kukiból meg éppenséggel bőven akad a könyvben, szakasztott olyan, mintha egy buzi Anne Rice írta volna, és ez nem azért probléma, mert homoszexuálisokat szerepeltetnek benne, hanem a faszlengetések funkció nélküliek, a karakterek pedig annyira nélkülöznek minden mélységet és kidolgozottságot, hogy körülbelül annyit tudunk meg róluk, hogy buzik. Van a kicsi, van a nagy, aztán ennyi, kész. A kapcsolatok is kimerülnek ennyiben – egy rövid spoilerrel próbálom meg érzékeltetni, hogy pontosan mire gondolok.
Adott az elképesztően béna pornós névre hallgató főszereplő, Harry D’Amour, ő egy okkult magándetektív, aki azért haragudott meg egy démonra, mert kisütötte egy haverját. Nyilván ebben a sztoriban is volt fasz. Harry nyomozásba kezd, hogy eltakarítsa valami vén buzi okkult hagyatékát, de ezzel utat biztosít a világba Pinheadnek, Barker legsikeresebb termékének (Hellraiser), a cenobita papnak, aki sorra kinyírta a világ összes varázslóját, és mindegyiknek eltanulta a varázslatait, ezzel pedig át akarja venni a Pokol feletti uralmat. Csata, faszok, vér. Felbukkan a színen egy kisnövésű homoszexuális, Dale, akit akkor látunk először, de nem baj, mert néhány percen belül legjobb haverok lesznek. Jön egy travi is, de annak körülbelül ennyi szerepe van az egész történetben, hogy jön, aztán meg megy (közbevetés: fasz, vér).
Mit csinálnál, ha összeszednél az utcán valami majdnem halott faszit, aki mögött összeomlott a ház és démonok kergetik? Igen, kitaláltad, azonnal követnéd egyenesen a csoportba. Egy retardált hatéves is jobban kidolgozza akár már az első MAGUS-mesénél a party összekerülését, Barker ezt elütötte annyival, hogy a homokos tetoválóművész, az előbbi kisember, egy kemény csaj-karakter (kötelező) és Harry együtt elindulnak a Pokolba. Innentől már úgy emlegetik őket, hogy barátok, úgyhogy ennek igaznak kell lennie. A cél: a korábban legalább már valamennyire bemutatott vak néger nő megmentése.
Közben Pinhead is működik: kaki, kuki, vér. Gonosz vagyok, nagyon gonosz. Jaj.
A pokolbéli jelenetek gyakran nélkülözik a logikát, Pinhead hol legyőzhetetlenül erős, hol röhejes, azt már nem is mondom, hogy teológiailag és démonászatilag mekkora hülyeségek vannak benne, ezt nem is lenne fair számon kérni. A könyv egy darabig még erőlködik, hogy úgy nézzen ki, mint ami tart is valahova, a felénél az ember már feladja, aztán egyszer csak vége lesz, egy kellemetlenül nyűglődő, szintén némileg logikátlan epilógussal meg úgy van lezárva az egész, hogy az ember csak néz, hogy hát ez olyan, mint amikor egy szar film vége előtt kikapcsolod a tévét.
Hát ezt Barker rendesen összebaszta, na: az olvasó szinte hallja, hogy mint minden hasonló iparosmunkánál, itt is elhangzott a végén az ikonikus „jóvanazúgy, basszamegottazisten”, aztán ment a kézirat a kiadóhoz.
Hát nem lett jó.
