ARA San Juan

2017 november 15. volt az utolsó nap amikor az Armada de la República Argentina San Juan (S-42) nevű tengeralattjárója hírt adott magáról. Rá két napra az argentin haditengerészet bejelentette, hogy eltűntként kezelik az egységet, és elindult a kutatás utána, ami jelenleg is folyamatban van. Hat nemzet kutatócsapatai vannak épp vízen és levegőben, átfésülve a tengeralattjáró becsült helyzetét, hátha a nyomára akadnak. Gondoltam érdemes kicsit jobban utánanézni, hogy mi is a San Juan eddigi története, csak hogy bővebb képet kapjunk az eseményekről.

Az S-42 építése 1983 nyarán fejeződött be Németországban, és 1985 novemberében állt szolgálatba argentin zászló alatt. Argentína 6 egység legyártására kötött szerződést a németekkel, ez a hajó volt a második, és egyben utolsó elkészült TR-1700 osztályú tengeralattjáró. A rendelés többi tételét anyagi gondok miatt nem gyártották le, illetve a félig-meddig elkészült darabokat kannibalizálták a meglévő két testvérhajó, a Santa Cruz és San Juan karbantartásához. A tengó elég figyelemreméltó volt a maga idejében, a legnagyobb dízel-elektromos hajtású hajók közé tartozott. A víz alatti 25 csomós maximális sebessége elismerésre méltó a mai napig. Hajtásáért 4 darab dízel motor, 4 generátor, és egy Siemens elektromotor felel, megfelelően nagy akkumulátor csomagokkal megtámogatva. Az ARA gondolkodott a nukleáris meghajtásban is, a leadott rendelés utolsó két tagja már argentin gyárakban készült volna, saját fejlesztésű reaktorokkal. A már említett pénzhiány természetesen ezt a tervet is keresztülhúzta.

Ami egyébként nem is feltétlenül nagy baj, ugyanis azokra a feladatokra amiket ezeknek a tengeralattjáróknak szánt a haditengerészet, bőven elegendő volt a hagyományos dízel-elektromos üzem. Tény, hogy egy atomtengeralattjáró sokkal több időt tölthet a vízfelszín alatt, és sokkal nagyobb sebességre képes, DE. Cserébe lényegesen drágább legyártani, karbantartani, ráadásul hangosabb is, mint az elektromos üzemben haladó hagyományos ellenfele. A reaktorpumpákat ugyanis nem lehet leállítani soha, és az innen fakadó zajt nem lehet eltüntetni. Legalábbis az akkori technikával. Napjainkra jutottunk el oda, hogy állítólag az amerikai Virginia osztály már meg tudta oldani ezt a problémát. A nukleáris tengók klasszikus felhasználása mély óceáni közegre volt kitalálva, a jó öreg hidegháborús játékra, ahol rakétahordozók próbálnak felsettenkedni az ellenség nyakára, hogy meglepjék azt egy atomháború esetén. Rájuk meg az ellen vadásztengói fenték a fogukat, folyamatosan próbálták nyomon követni a boomereket, hogy ha kell, akkor pár torpedóval megakadályozzák a rakéták kilövését. Argentína ambíciói között hasonló sem szerepelt soha, a környező vizeit szerette volna csak biztosítani, meg persze néha benézni a szomszédos országok vizeire, lehetőleg észrevétlenül. Erre a feladatra a TR-1700 osztály remek választás volt, a két testvérhajó dolga az lett, hogy pár száz kilométerre a partvonaltól lassan cirkálva rajta tartsa a szemét a felszíni hajóforgalmon, és persze füleljen más tengeralattjárók után is. Ezen kívül még hírszerzési munkákat is kaptak nyilván, a csendes, part közeli sekély vízben való lopakodásban is jól vizsgáztak az egységek. Érthető módon nagyon sok információ ezekről a küldetésekről nem áll rendelkezésre.

A San Juan meglehetősen modern tengeralattjáró volt elkészültekor. Magasan automatizált berendezései voltak, a torpedók vetőcsöveit például 50 másodperc alatt lehetett újratölteni. Ami finoman fogalmazva is kurvajó teljesítmény. A maximális merülési mélységet 300 méterben állapították meg a mérnökök, ami nem egy kimagasló érték, a szintén német gyártású Type-209 például 500 méterre volt hitelesítve. Mindamellett az a mondás, hogy a hajótest igenis strapabíró, és nagy az esély benne a túlélésre még egy torpedótalálat esetén is, amennyiben a vízzáró rekeszeket sikerül bezárni az épen maradt szekciókban.Szerencsére a túlélést még azok a dokkoló pontok is segítik, amik képesek fogadni egy DSRV csatlakozását. A DSRV lényegében egy mini tengeralattjáró, ami akár 1500 méteres mélységbe is képes lemerülni, hogy kimentse egy esetlegesen bajba jutott tengeralattjáró életben maradt személyzetét.

Természetesen ahogy teltek-múltak az évek, a szolgálatba állt tengeralattjárók akkumulátorai vesztettek hatásfokukból, sok berendezés pedig elavulttá vált. Éppen ezért felújítást végeztek mindkét egységen, először a Santa Cruz kapott vérfrissítést, majd 2008-ban a San Juan is szárazdokkba vonult. A hajótestet szétvágták, a négy dízelt és az akkumulátorokat kicserélték modernebb darabokra. Ezzel egyidőben a szonárt is lecserélték egy hatékonyabb verzióra. A projekt természetesen pénzhiány miatt megcsúszott, így összesen 5 évet volt szárazon a San Juan, mire visszatérhetett a szolgálatba. Jó kérdés persze, hogy ha ilyen nyögvenyelős volt a felújítás, akkor az elvégzett munkával minden rendben volt-e, hiszen mégiscsak szétvágtak egy hajótörzset, amit úgy kellett utána összehegeszteni, hogy kibírja az elképesztő nyomást amit lemerüléskor a víz zúdít rá. Az az igazság, hogy csak elsőre hangzik ijesztőnek egy ilyen művelet, általánosságban elmondható, hogy a tengeralattjárók törzséből néha ki kell vágni darabokat, hogy bizonyos karbantartásokat el lehessen rajtuk végezni. A szakemberek akik aztán összehegesztik, és sokszorosan ellenőrzik az elvégzett munkát a szakmájuk legjobbjai közé tartoznak, ilyen feladatot senki sem vesz félvállról. A sikeres tesztek után tehát a San Juan visszatért a természetes közegébe.

Elérkeztünk hát napjainkhoz, amikor is semmit sem tudunk a tengeralattjáró hollétéről. Annyi biztos, hogy a kapcsolat megszakadt az egységgel, de 18-án regisztráltak a műholdak pár csatlakozási kísérletet amit a San Juan fedélzetén lévő telefonról próbáltak indítani a szárazföld felé. Azonban a rossz időjárási körülmények miatt a jel túl gyenge volt ahhoz, hogy ki tudjon épülni a vonal, hiába is volt több kísérlet is a kapcsolatfelvételre. A haditengerészet szakértők segítségét kérte egy alaposabb vizsgálatra, hogy milyen koordinátákról érkezett a jel. Az ugyanis segítene leszűkíteni a keresési területet, ami jelenleg elképesztően nagy. A San Juan tartózkodási helyét csak tippelni lehet ugyanis, annyi biztos, hogy a legdélebben fekvő Ushuaia bázisról voltak tranzitban Mar del Plata felé, azt azonban nem tudni, hogy pontosan milyen útvonalat választottak. Az sem tiszta egyelőre, hogy bajban vannak-e egyáltalán, vagy csak valami felmerült technikai probléma miatt ideiglenesen víz alá merülve várják, hogy elhúzódjon a fejük fölül az ítéletidő, és végre felmerülhessenek. A térségben ugyanis épp 8 méteres hullámokat korbácsoló vihar tombol, a kutató egységek legnagyobb örömére.

Amennyiben mégis valami komoly probléma merült fel, és elsüllyedt a hajó, akkor sincs veszve minden remény. A már említett vízzáró rekeszek segítségével kívül lehet tartani a vizet az ép hajórészekből, ehhez persze az kell, hogy legyen ilyen. Erre nagy esély van, ugyanis ha nem távolodtak el nagyon a szárazföldtől, akkor még viszonylag sekély vizekben érhette őket a baj, és a hajótestnek ki kell bírnia a nyomást, még ha a fenékre süllyedtek is. Ebben az esetben pedig jó esély van a már említett DSRV-s mentésre. A NATO készenlétben tartja a mentőegységeit, amennyiben megtalálják a San Juan-t, és annak segítségre van szüksége, akkor rögtön elindul a víz alatti mentés. Amennyiben keletebbi útvonalon haladtak akkor már problémásabb az ügy, ugyanis az Argentin-medence széle ott húzódik, és lényegesen nagyobb mélységekről lehet beszélni. Mindenesetre ha tényleg elsüllyedt a San Juan, akkor az időtényező rendkívül fontos, mert egyrészt az oxigén véges, másrészt pedig ha esetleg nem tudják fűteni az épen maradt területeket, akkor nagyon gyorsan veszettül hideg lesz a hajótestben. Ilyet sajnos már láttunk a Kurszk esetében. A mostani helyzet azonban annyiból lényegesen jobb, hogy ha megtalálják az esetlegesen bajba került hajót, akkor a mentéssel nem fognak szarozni, nem úgy mint Iván anno. 44 fős legénység van a fedélzeten, köztük Eliana María Krawczyk, Argentína első női tengeralattjárós tisztje. Ő egyébként nem az egység parancsnoka, bár a hazai médiában több helyen is ezt írták.

Jelenleg az argentinok összes elérhető légi és vízi egysége kint van a feltételezett mentési területen, nagyjából 200 mérföldre a partoktól. Az angolok a Falkland térségből küldtek segítséget, Brazília és Chile szintén beszállt repülőgépekkel és hajókkal a kutatásba. Az USA is légi felderítést végez éppen, továbbá készenlétbe helyezték a speciális eszközeiket amik tengeralattjáró mentéshez kellhetnek. Peru és Uruguay szintúgy jelezte, hogy készek ők segítséget nyújtani amennyiben szükséges. Reménykedjünk, hogy hamarosan eredményt érnek el, persze a legjobb az lenne, ha tényleg csak valmi nyomorult kommunikációs gond miatt lenne ez a felfordulás. Szorítunk a legénységért!