Az észak-koreai patthelyzet
A Titkos Állam, a Remete Királyság, a világ legizoláltabb országa… Ilyesmi jelzőkkel szokás leírni Észak-Koreát, így aztán jogos a kérdés, hogy ha ennyire elzárt ez a világ, akkor megérthetjük-e egyáltalán, hogy mi mozgatja őket. Másrészt a nagy elzártság ellenére a lehető legdurvább módon érinti a mindennapjainkat, hogy mi folyik Észak-Koreában. Nemcsak azért, mert maholnap Európát is elérhetik az atommal, hanem mert még egy lokális ázsiai csetepaté is borzalmasan érintené a Távol-Keletről érkező
Romba döntheti-e Kim Dzsongun a gondosan kiépített beszerzési forrásainkat az aliexpressznél? Ezt próbáljuk megfejteni az alábbiakban.
Az északi ideológia
„Ne féljetek a szenvedéstől, és ne féljetek a haláltól” – tanította Mao Ce-tung, és ezzel senkire nem volt nagyobb hatással harcostársai közül, mint Kim Ir Szenre, Észak-Korea megalapítójára. Mindketten a Japán elleni kegyetlen harcokban edződtek a ’30-as években, amikor Japán megszállva tartotta Mandzsúriát (ma Kína része) és a koreai félszigetet. És mindketten képesek lettek volna a halálba vinni az őket követőket az eszme védelmében.
A japánok elleni hosszú gerillaharc Mandzsúria hegyeiben annyira rányomta a bélyegét a fiatal Kimre, hogy az akkori elszigeteltsége látványosan megjelenik az általa kitalált észak-koreai állameszmében, a Dzsucsében. A dzsucse jelentése öngondoskodás, másoktól való függetlenség, és egyéb tartalma nagyon nincs is. A rossz nyelvek szerint Kim azért hirdette meg 1955-ben a dzsucsét, hogy ha már Maonak volt saját világképe – a maoizmus –, akkor Észak-Koreának is legyen valami sajátosan koreai ideológiája. A ’70-es években csapták hozzá azt a gondolatot, hogy az elnöki utódlásnak a családon belül kell maradnia, hiszen a Szovjetunióban és Kínában is milyen elhajlásokat okozott, amikor egy-egy főtitkár meghalt és nem volt eszmeileg hű utódja. Mindez leöntve jó adag személyi kultusszal, és már össze is állt az észak-koreai berendezkedés. A propagandában persze ez úgy jelenik meg, mint a kommunista eszmék koreai továbbfejlesztése.
Hogyan sikerült ezt eladni az embereknek? Egyáltalán, szeretik az észak-koreaiak a kedves vezetőiket, vagy a rajongásuk csak brutális elnyomással elért látszat?
A válaszhoz érdemes visszanyúlni legalább a 2. világháború végéig, amikor Japán elvesztette a tengerentúli területeit, azon belül is Koreát, amit még 1910-ben csatolt magához. A győztes hatalmak egyetértettek abban, hogy Korea immár ismét független ország, de amíg megalakul a koreai kormány, az északi részek ideiglenesen szovjet ellenőrzés alá kerülnek, a déliek pedig amerikai alá. Ez olyan jól sikerült, hogy 1950-re még mindig nem volt koreai kormány, viszont a két országrész között kitört a háború.
Az északiak a mai napig azt vallják, hogy a Dél volt az agresszor, bár a világ összes többi történésze nagyjából egyetért abban, hogy Észak kezdte. Mindenesetre az északi emlékezetben (illetve propagandában) a háború felszabadítási harc volt, amit az amerikaiak által elnyomott Dél-Koreáért folytattak, és aminek emlékére győzelmi ünnepet tartanak, noha a jenkik szétbombázták az országot (ez igaz) és mérhetetlen szenvedést okoztak a koreai népnek. Az északiak szerint Dél-Koreában amerikai bábállam uralkodik, de maguk a dél-koreai emberek erkölcsileg jók, hiszen a koreai fajhoz tartoznak, és hamarosan megszabadulnak majd az elnyomástól, az ország pedig egyesülhet a dzsucse eszméje alatt.
Ez a szinte fajelméletbe hajló nacionalizmus (amitől a dél se teljesen mentes, erről később) eltér attól, amit a kommunizmus hirdet, vagyis az internacionalista testvériségtől, ahol a világ proletárjai egyesülnek. Észak-Korea csak a Déllel akar egyesülni, a többi opciót kihagyja a marxizmus-leninizmusból. Ezért Észak-Koreát nem tekinthetjük igazán szocialista vagy sztálinista országnak, ahogy emlegetni szokás, sokkal inkább egy nacionalista és paranoid közösségnek, ahol a külső ellenség (Amerika) és a nemzeti dicsőség eszméje mozgósítja az embereket. És ez valószínűleg sokkal nagyobb hűséget és szeretetet biztosít a Kim-dinasztiának, mint amit józan ésszel várni lehetne.
Az állami propaganda azt is hangsúlyozza, hogy az emberek bízzák rá magukat nyugodtan a kedves vezetőre, vagyis a szülőfigurára, aki azért van, hogy megvédje őket. A mindenkori Kim egyszerre jelenik meg anya- és apafiguraként, számtalan poszter mutatja be például, ahogy Kim Ir Szen kebelén megpihennek a munkában megfáradt, egyszerű koreaiak. A szülői szerep állandóságát hangsúlyozza a mostani Kim is, aki sokat gúnyolt frizurájával és vicces kalapjaival a nagyapját, Kim Ir Szent jeleníti meg.
Amikor ideológia továbbképzés zajlik, akkor bonyolult marxista tételek helyett az észak-koreai emberek a Kim-család tetteivel ismerkednek: hogyan lőtt az íjjal háromszor is a céltábla közepébe Kim Dzsongil, amikor hétéves volt, vagy hogyan ütötte be a golflabdát az össze lehetséges lyukba. Az észak-koreaiak így politikailag megmaradhatnak egy olyan szinten, ahol elég rajongani Kimék iránt, illetve ujjongani annak, hogy megszégyenítik a Nyugatot, hiszen rakétáikkal most már tetszőleges számú gyűlölt amerikait el tudnak pusztítani, ami hatalmas nemzeti büszkeség forrása.
A világcsendőr
Az amerikai hozzáállás Észak-Koreához szintén a háborúra vezethető vissza, illetve az akkortájt meghirdetett Truman-doktrínára, mely szerint Amerika nem hagyja, hogy a szabadságszerető népekkel szembeni eszmék (úgymint kommunizmus) felborítsák a világ egyensúlyát, hanem feladatának tekinti, hogy beavatkozzon, de legalábbis szankciókkal elszigetelje a veszélyt. Ennek máig tartó hatása van az amerikai külpolitikára, innen ered az „Amerika a világ csendőre” elképzelés. Az ő nézőpontjukból a koreai háború (meg a vietnami, és még néhány további felfordulás) a világrendet fenyegető terjeszkedés, amit ha nem állítunk meg, akkor úgy járunk, mint annak idején a náci Lebensraummal, vagy éppen Kelet-Európával, amit bedarált a kommunizmus.
Ilyen alapokról egyik fél sem engedhet a pozíciójából. Ha Észak-Korea lemondana arról, hogy szerintük ők állandó fenyegetés alatt állnak, miközben őrzik a koreai nép gyermeki tisztaságát, akkor semmi nem indokolná a létüket, egyszerűen beolvadhatnának Dél-Koreába. Ha az USA lemondana arról, hogy ő szegüljön szembe Észak-Koreával, akkor egy 70 éve folyamatosan felvállalt szerepet hazudtolna meg. És igaz, hogy Trump a kampányban még Amerika elzárkózását hangsúlyozta (a déliek pánikba is estek tőle), de mióta hatalomra került, már inkább tűzzel és pusztítással fenyegeti Északot.
Jelenleg nem látszik ennek a konfliktusnak a feloldása. Kimnek most már Amerikát is elérő atomfegyvere van, amit valószínűleg nemcsak azért fejleszt, hogy a diktatúráját megvédje. Megtámadni ugyanis korábban se merte senki Észak-Koreát, pedig alkalom lett volna rá, akár a harmincegy lelőtt amerikai katona, akár a jonphjongi támadás esetén. Ezek mégis mind válasz nélkül maradtak, mivelhogy Észak atom nélkül is akkora pusztításra képes Szöulban, amit semelyik nyugati vagy dél-koreai vezető nem mert bevállalni. Ők nem Mao Ce-tungtól tanulták, hogy ne féljenek a szenvedéstől és a haláltól…
Bár biztosat nem lehet tudni arról, hogy Kim Dzsongun miket tervez, de sokkal valószínűbbnek látszik, hogy az atomarzenállal az USÁ-t akarja belekényszeríteni abba, hogy a csapatait kivonja Dél-Koreából, ami pedig megnyitja az utat a két Korea egyesítéséhez Észak elképzelései szerint. És persze belpolitikailag is jól jön neki az újabb és újabb pukkanó csoda, és az ostromlott vár képzetének erősítése.
És a dél-koreaiak hova álljanak?
A koreai nacionalizmus úgy igazán a japán megszállás alatt lobbant lángra, még jóval Korea kettészakadása előtt, így a déli országrész sem maradt ki belőle. Hiába volt azóta szédületes gazdasági fejlődés és társadalmi átalakulás, a dél-koreaiak továbbra is népben-nemzetben gondolkodnak. Ez azt jelenti, hogy egyáltalán nem érzik maguktól idegennek az észak-koreaiakat, és ők is az újraegyesítéstől álmodoznak, még ha nem is a dzsucse eszméje alatt. A dél-koreai erkölcstan tankönyvben (amit az Oktatási Minisztérium ad ki kötelező tananyagként) például az szerepel, hogy 1+1=1, aminek a jelentése, hogy a déli és az északi koreai emberek egy népet alkotnak.
Mindennek pedig elég komoly következményei vannak, ugyanis a Dél barátságossága fenntartja azt az északi reményt, hogy lehetséges a közeli újraegyesítés, csak egy kicsit kell megtolni a propagandát a déliek felé. És ez nem egy teljesen légből kapott gondolat. A mostani dél-koreai elnök, Mun Dzsein (angol átiratban Moon Jae-in) ötéves tervet javasolt egy északi-déli gazdasági konföderáció létrehozására, amivel voltaképp csak felmelegített egy korábbi dél-koreai gyakorlatot, az úgynevezett Napfény-politikát…
Hmm, ezen a ponton egy kicsit bele kell mászni a dél-koreai politikai helyzetbe. Röviden: az ország két táborra szakadt, amelyek történelmileg utálják egymást. A jobboldal eredetileg a japán megszállókkal kollaboráló koreaiakból alakult ki, míg a baloldal az Északkal szimpatizáló kommunistákból. Mindkét tábornak van tehát mit a másik szemére vetnie, és ezt meg is teszik. A jobboldal további öröksége, hogy ők adták az országnak Pak Csong Hi (Park Chung-hee) diktátort, aki ugyan gazdaságilag csodát tett az országgal, de egyeduralmat épített ki és tizenhat éven át volt dél-koreai elnök, amely időszak alatt a választásokat is eltörölte. Végül annyira elfajult az uralma, hogy a saját titkosszolgálati főnöke lőtte agyon 1979-ben. A merénylet után baloldali zavargások törtek ki, aminek megszervezésébe beszivárogtak észak-koreai ügynökök is, végül a felfordulás többszáz halottal végződött. Ezt ismét jobboldali katonai diktatúra követte, egészen 1987-ig, amikor elindult Dél-Korea demokratizálódása. A baloldal azóta sem tudja magáról lemosni, hogy északi ideológiai befolyás alatt áll, míg a jobboldal a népakarat árulójaként jelenik meg. Baloldali kormányok idején mindig enyhül az észak felé mutatott erő, jobboldaliak alatt fokozódik.
A Napfény-politikai egy baloldali gondolat, amelynek célja a Koreák fokozatos közeledése, majd egyesítése egy szövetségi államban.
Ennek keretében hozták létre 2002-ben a Keszong (Kaesong) ipari parkot a két Korea határán, illetve találkozott egymással a két Korea elnöke, a háború óta először. Az ötlet atyja, Kim Dedzsung (Kim Dae-jung), aki a látszat ellenére valószínűleg nem a Kim család beépített ügynöke, Nobel-békedíjat is kapott. Kritikusai szerint viszont teljesen elhibázott volt a politika, egyrészt mert az északi ideológia úgysem fog megváltozni a korábban már leírtak miatt, másrészt mert pont akkor nyújtott gazdasági segítséget Északnak, amikor Kim Dzsongil hatalma meginoghatott volna, hiszen az országban éhínség tombolt, amibe legalább egymillió ember belehalt. Azóta sem volt jobb alkalom Észak megroppantására, mondják ezek a kritikusok.
És Kína?
Kína is többféle ellentétes érdek között tipródik. Egyrészt a kereskedelemnek nem tenne jót semmiféle koreai válság, tehát örülnének, ha Kim nem fegyverkezne. Másrészt azt se szeretnék, ha megbukna, a két Korea pedig amerikabarát országként egyesülne, több tízezer amerikai katonával és pár tucat atomfegyverrel a kínai határ túloldalán. Közben Trump a kemény fellépésre próbálja rávenni őket, Putyin szerint viszont értelmetlen minden szankció.
Kína pedig próbál úgy tenni, mint az okos lány: hoz is szankciót, meg nem is, szigorítja is a határvédelmet, de kereskedik is Északkal. Az elég biztosnak látszik, hogy nem Kínától kell várnunk az áttörést a helyzet megoldásában.
Forrásaim (a linkeken kívül):
B.R. Myers Korea-kutató írásai és előadásai, főleg innen: www.sthelepress.com
52 comments