Egyveleg Hitlerről és a Rammsteinről
1945 április 30-án távozott Adolf az élők sorából, remélem a világ többségének legnagyobb örömére és csak kevesek bánatára.
Nyilván evidens, hogy a főnáciról most miért is megint a Rammstein Deutschlandja jut eszembe, közismert náci ellenességük, és nem hiszem, hogy véletlen lenne, hogy pont mostanában született meg ez a provokatív, vitákra okot adó teuton csodafestményük, hiszen ugyancsak aktuális a náci kérdés újfent Európában.
Már pár nappal a megjelenés előtt alaposan felcsigázták az érdeklődést a teaserrel.
Lett is botrány rögtön, Felix Klein, a német kormány antiszemitizmus-megbízottja (nekik ilyen is van!) seperc alatt kinyilatkozta, hogy ha ez csak az album értékesítési céljait szolgálta, akkor ezzel az együttes átlépte a vörös határt és szerinte ez a művészi szabadság ízléstelen és gátlástalan kihasználása. Egy Michael Wolffsohn nevű történész a hullagyalázás egy formájáról értekezett, ami szerinte teljesen elfogadhatatlan. Josef Schuster szerint a holokauszttal marketing célok érdekében éltek visza. Érdekes viszont, ahogy a jeruzsálemi Jad Vashem szóvivője reagált a nyilvánvaló provokációra, hiszen ha egy német együttes koncentrációs tábori ruhában stilizálja magát a nemzetiszocialista diktatúra áldozataként, akkor csak erről lehet szó. Szerinte a holokausztra való emlékezés nem szolgálhat szimplán eszközként egy termék értékesítéséhez, vagy, mint ebben az esetben, egy videó iránti érdeklődés felcsigázásához. Ezzel együtt nem szabad általánosítva “művészeti munkákat, amelyek holokauszt-képekre emlékeztetnek” (csípőből) elutasítani.
Maga a nóta egy nagyzási tébolyodott vágtatás a német történelem 2000 évén át. A posztmodern képviharban, vagy miben, olyan teljesen különböző filmeket idéznek fel mint az “Iron Sky”, “Gladiator”, “Prometheus”, “Babylon Berlin”, “A mások élete”, “A rózsa neve”, “Jégmezők lovagja” és igen, a “Schindler listája”.
A forgatagban a német/germán történelem olyan ikónikus képei elevenednek meg, mint Publius Quinctilius Varus megsemmisítése a teutoburgi erdőben, a német lovagrend, a lipcsei népek csatája, a Hindenburg vége, Sigmund Jähn NDK űrhajós, a RAF, az anabaptisták, azaz az újrakeresztelőktől kezdve a május elsejei “zavargásokig”, Bismarcktól Marxig, a sarlótól a kalapácsig.
Az időbeli síkok széttöredezettek, előfordul, hogy több évszázad keveredik egy-egy jelenetben, egyszer például az egyház ölelkezik az SA-val, de láthatóan nagyon élvezik a részletek pontos kidolgozását. Nemsemmi az a jelenet, amikor egy a kivégzésére váró muzulmán a homoszexuálisok táborbéli jelét, a rózsaszín háromszöget viseli…
A lényeg a lényeg, ilyen egyértelműen a Rammstein még soha nem határolta el magát a nacionalizmustól. “Deutschland, mein Herz in Flammen, will dich lieben und verdammen” dübörgi Lindemann. “Németország, a szívem lángol, szeretni és átkozni akarlak” és aztán megállapítja, hogy “Übermächtig, überflüssig, Übermenschen überdrüssig“. Nah, ez az, ami egy lefordíthatatlan szójáték, így meg sem próbálkozom vele, de a lényege: ” túl hatalmas, felesleges, übermenschből elegem van”. Németország? “Meine Liebe kann ich dir nicht geben” görgeti Lindemann az rrrr-t, “a szeretetemet nem adhatom neked.”
Az esetleg kissé plump pátosznak is nevezhető szövegnél feltétlen erősebb, hogy az allegórikus Germania szerepét Ruby Commey-re, egy berlini színház színésznőjére osztották.
Hiszen egy fekete Germánia várja a teutoburgi erdőben a római légiókat, egy fekete az, akiben a gyarmati uraságok “gyönyörködnek”, egy fekete az a német juhász kölykökkel. Egy fekete hordja az arany páncélt, és igen, ő hordja az SS uniformist is és ő fogja túlélni az egészet.
Szóval jól fog menni ez a lemez, valamikor május közepén fog a teljes megjelenni. De most egy paródiával fejezném be a pötyögést, de persze csak azért, h legyen egy kis zene is. Jan Böhmermann szórakozott egy hangyányit pár éve a Rammsteinnel.
Szerintem remek:
És jut eszembe, a Deutschlandot – hála bluenak – itt tudjátok újra meghallgatni:
A lead kép meg a Bukás című filmből van, aki esetleg még nem látta, feltétlen nézze meg!