Elhallgatott igazságok – belgák a II. világháborúban

A belgákról nagyjából mindenki tudja, hogy segghülyék. És ezt a történelem során számtalanszor be is bizonyították.

Az egyik legkönnyebb prédának bizonyultak az I. világháború során is, de ahogy Hitler csapatai megszállták az országot szinte pillanatok alatt, ismét bebizonyította, mennyire alkalmatlanok voltak a katonásdira.

De persze a történet itt még nem ért véget, épp csak elkezdődött. A segghülye franciákról már írtam legutóbb. Annak ellenére, hogy egy vezérkari tiszt öccse volt a fizetett németországi ügynökük és előre átadta az Ardennek felől várható invázió tervét, sem a francia titkosszolgálat, sem a hadi kormányzat rá se bagózott. A német dezinformációnak hittek, hogy megismétlődhet a korábbiak szerinti forgatókönyv és a nácik a belga határ felől fognak benyomulni. Csináltak is ott egy elterelő hadműveletet, a franciák beszopták, aztán a panzerek a hátuk mögött meg sem álltak Párizsig, kettévágták a francia csapatokat, akik végül szépen megadásra kényszerültek.

Na de vissza mai hőseinkre, a belgákra. Azt tudni kell, hogy alapból voltak belga nácik, nem kellett őket nagyon buzdítani, maguktól is elég szorgalmasan jelentették fel a szomszédaikat. De természetesen egy belga nem is lenne belga ha nem adná el az anyját is egy kevés készpénzért, így aztán a Gestaponak és az Abwehrnek nem sok dolga volt, kinyitották a pénztárcát és ötszáz frank elég is volt egy külföldi ügynökért, ezer-tízezer egy-egy ellenállóért, attól függően, milyen pozíciót töltött be.

Azt is tudni érdemes, hogy a britek is segghülyék voltak, Churchill imádta versenyeztetni a különböző titkosszolgálatait, a konkuráló szervezetek nem hogy segítették volna egymás munkáját, inkább egymás elől is eltitkolták az értesüléseiket. Ezt tovább tetézték a személyzeti kérdések, mert ugye jó brit szokás szerint nem alkalmasság, hanem rokonság, nemesi pedigré alapján tölthették be a vezetői tisztségeket. Így alakult, hogy a titkos műveletekre szakosodott SOE rendre elveszítette az ügynökeit, sorra buktak le komplett hálózataik például Norvégiában, Hollandiában és Belgiumban. Hiába voltak meg a protokollok, a lebuktatott rádiósoknál ha nem volt az üzenetben az ellenőrző kód vagy pedig használták a titkos jelszót annak felfedésére, hogy elfogták őket, az SOE főnökei rendre figyelmen kívül hagyták az ilyen jelzéseket.

Ki lehet persze azt is mondani, hogy a belga területre ledobott ügynökök és rádiósok sem voltak igazán képzettek, még kevésbé alkalmasak, 1942 elején hónapról hónapra gyűjtötték be az Abwehr bemérő alakulatai a rádiósokat, egy részüket meg is fordították, dezinformációra használták őket és kértek pénzt, paripát, posztót, az érkező ügynökök és fegyverek sorra a nácik tárt karjaiban landoltak.

Amikor már 32 ügynököt veszítettek el, szinte pánikban volt az SOE, Hardy Amies, a belga terület felelőse kénytelen volt megnyomni a stop gombot és újraszervezni az egészet. A legjobb két ügynökét küldte át, hogy a szinte egyetlen jól szervezett ellenálló mozgalommal felvegyék a kapcsolatot, ők 1941-ben alakultak elsősorban kommunistákból és valamennyire konyítottak a konspirációhoz, nem buktatták le magukat.

A problémahalmaz tetejében ott volt még Londonban a belga emigráns kormány, állandó belső viszályokkal terhelve. Mert mit csinál két belga kormányon? Persze, hogy széthúznak. De olyan mértékben, hogy két titkosszolgálatot üzemeltettek, egy polgárit és egy katonait, ők sem osztottak meg egymással semmit. Az eredmény borítékolható volt.

Az SOE azt találta ki, hogy a megszállt területeken “Patkányok hete” fedőnéven elindít egy leszámolási akciót, gondolták ha jól lepuffantják a kollaboránsokat és besúgókat, akkor talán kevesebb veszteséggel megúszhatják a műveleteket. Az emigráns kormányok sorra beleegyeztek, egyedül a belgák nem. Alig több mint egy héttel a céldátum előtt bejelentették, hogy szerintük a megtorlás kockázata akkora, hogy az nekik nem éri meg és amúgy is bírósági úton számoltatnák el a besúgókat. 1943-ban? Akkor még úgy nézett ki, hogy 3-4 évig biztosan eltart a háború, szóval volt realitása.

Amies egyébként sikeres divattervezőből lett mesterkém, 1989-es lovaggá ütéséig nem is nagyon tudtak a tevékenységéről, egy amerikai történésznek jutott eszébe utánanézni, de nem nagyon lehetett belőle kihúzni túl sokat, megtartotta a titkokat haláláig. A háború után visszatért a divat világába, majd az anyakirálynő belső köreiben szinte barátság alakult ki közöttük, gyakorlatilag az udvari szabója lett.

De térjünk vissza a háborúhoz: a belgák természetesen ott szopatták a briteket, ahol csak tudták, Jackson kapitány álnéven egy a kanadai hadseregből 1918-ban sikkasztásért és nemi erőszakért kirúgott egykori tiszt épült be sorra a hálózatokba, lebuktatott például egy postagalambokkal londoni belga újsághíreket szállító csoportot, mert hogy olyan is volt a mestertervek keretében.

A britek engedélyt kértek a polgári nevén Prosper Dezitter levadászására, ő ártott a legtöbbet, mert átadta a náciknak a lelőtt gépekből mentett pilóták menekülő útvonalait, de közvetlen emberhalál is száradt a lelkén nem kevés, a megkínzottakról nem is beszélve. Megkapták a belga emigránsoktól? Persze hogy nem.

Amies itt a saját kezébe vette az ügyeket, felfegyverezte a kommunistákat és 1943 végétől egyre sikeresebbek lettek az akciók, volt olyan csoport, akik kivégeztek szemrebbenés nélkül harmincegynéhány besúgót néhány hét alatt. A propaganda terjesztőit nem bántották, csak az aktívan közreműködőket.

Úgy alakult, hogy a D-nap előtt mindenhol megpróbálták lekötni a náci erőket, de végül a legnagyobb siker Antwerpen kikötőjének szinte sértetlenül megszerzése lehetett, kellett az utánpótlás szállításához mély vizű kikötő és Antwerpen a legjobb helyen volt.

Amies a háború végén személyesen utazott el Belgiumba, fél év alatt felszámolta a csoportjait és a polgári életbe visszatérve 2003-as haláláig nagy megbecsülésnek örvendett.

Akit érdekel mozgóképi tartalom, a legnépszerűbb videó megosztón megtekinthető a történet:

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!
%d bloggers like this: