Giovanni Gabrieli, a zisten!

Akartok egy kis komolyzenét a pofátokba? Most megkapjátok!

Gabrieli azért nagy kedvenc, mert az ember miközben hallgatja, úgy érzi magát, mintha éppen ünnepelnék. Márpedig a hét negyedik hétfőjén igazán ránk fér már egy kiadós ünneplés.

A Giovanni valamikor az 1550-es évek közepe-vége felé született, nincs pontos dátum, de legyen mondjuk 1557, mert az szép kerek szám. A család hamarosan Velencébe költözött. 5 tesójával nem lehetett könnyű az élet – az én idegeimet az az egy is megviselte, aki nekem van -, talán ezért is szeretett zeneszerző nagybátyjánál időzni, aki amúgy is fiaként szerette. Az akkori velencei élet nem volt mindig pezsgő gyönyörűség. 1575-76-ban akkora pestisjárvány pusztított, hogy a fal adta a másikat: Velence lakosságának kb. a harmadát elvitte a dögvész. Tizianot is, szegényt, aki nem olyan régen azzal került a hazai hírekben, hogy a szépség iránt újabban különösen fogékony Nemzeti Bankunk egy hazai gyűjtőtől 4,5 milliárd forintért vette meg az egyik itthon bujkáló képét, miután lestipistopizták.

Gabrieli megúszta, aztán huszonpár évesen lelépett egy kis tanulmányútra Orlando di Lassohoz, aki akkor már vagy 20 éve Münchenben zeneszerzősködött és a kor egyik leghíresebb komponistájaként tartották számon. Némi európai utazgatás után 1584-ben visszatért Velencébe ahelyett, hogy megvárta volna a müncheni Hofbrauhaus sörfőzde 89-es megalapítását. Kb. 29 évesen a Szent Márk székesegyház fő zenei tótumfaktuma lett, majd a Scuola Grande de San Rocco (magyarán Szent Rókus Társaság, egy laikus rend) első orgonista posztját is megszerezte és meg is tartotta élete végéig. A munkahelyi környezetre igazán nem lehetett panasza, mert csaknem 20 éves meló után kb. akkoriban fejezte be Tintoretto az egész Szent Rókus templom, meg a Scuola épületének kipingálását.

Gabrieli ezután ki se tette a lábát Velencéből, de elég sok tanítványt fogadott. Azt nem tudom, hogy innen is mentek-e hozzá, mert akkoriban Magyarország a három részre szakadással volt elfoglalva, ráadásul az épp nem török kézen lévő területeken az a Rudolf királykodott, aki már az elején kijelentette, hogy szarik ő az egész uralkodásra, mert jobb dolgai is vannak: pl. az órásmesterség és a tudományok, különösen az alkímia és a csillagászat. Nem véletlenül hívta az udvarába – ami akkor már Prágában volt – Keplert, hogy az orr nélküli Tycho Brahenál (ő volt az udvari csillagásza, de csak azért vállalta, mert kurvára le volt égve) legyen segéderő. Az ominózus orr egy párbajban veszett el még Rostockban, mert akkoriban komolyan vették a párbajosdit, de ez nem ártott Tügó szépségének: olyan orrprotézist rittyentett magának fémből, hogy azt bármelyik vasorrú bába megirigyelné.

Rudolfról még órákat lehetne mesélni, de legyen elég annyi, hogy élete végére megőrült és alkoholista is lett, hogy valamelyikbe aztán bele is haljon az Úr 1612. esztendejének januárjában. Ugyanennek az évnek a nyarán halt meg viszonylag fiatalon a mi Giovanni Gabrielink is, csak őt a vesekő problémái vitték a sírba. Szerencsére a zeneművei fennmaradtak, hogy vadul ünnepelhessük magunkat a szimfóniáival borongós reggeleken.