Gulisio Tímea: Biztosítási falás

Biztosítási falás

 

 

Rájöttünk, hogy munkával nem lehet pénzt keresni. Vagy nem kapunk melót, vagy nem fizetnek ki. Ha nem beszél valaki két nyelven perfekt, recepciós se lehet. Már a takarításhoz is OKJ kell. Az pedig nem olcsó és minimum pár hónapig tart. Addig miből éljen az ember? Ilyenkor azzal jönnek, miért nem tett félre. De miből? Mikor sose keresett többet. Jobb helyekre csak legalább öt éves tapasztalattal rendelkező, fiatal (!) munkavállalókat vesznek fel. Ha van végzettségem az a baj, ha nincs, akkor az. Meg hogy nem vagyok szőke, bögyös maca, és kigyúrt, fegyvertartási engedéllyel bír pasi – egyszerre.

Ármin is sok mindennel próbálkozott: publicisztika, művészet, sörön élés. De egy idő után mindegyik unalmassá vált. Én egy éven belül voltam már zenész, árufeltöltő, kasszás, újságíró, aktmodell, ingatlanközvetítő.

A legnagyobb volumenű életmód-tanácsadó se tudna mást mondani, mint hogy váltsunk, és kezdetben abból gazdálkodjunk, ami van. Mink is van? Egy beázott fal, ami épp szárad, de azért még jó lehet valamire. A biztosító! Szép szóval próbáltuk meggyőzni a felettünk lakó szomszédot, hogy fizessen nekünk kártérítést. Mondta, hogy majd megcsináltatja, de ne, inkább ne, inkább csak adja oda a pénzt. Fél milliót, zsebbe. Ebbe nem ment bele könnyen, így hatóságilag szólíttattuk fel. Kiderült, hogy a keletkezett kárjavítása száz ezerből is megoldható. Azért ennyivel nem elégszünk meg.

Este felmentem a szomszédhoz, egy terebélyes, leharcolt asszonysághoz egy doboz konyakos meggyel. Minden szem édességbe egy csepp altatóval kevert vizet fecskendeztem. Persze ott helyben megzabálta az egészet, és kidőlt. Dagadt, visszeres bokáit a párnára támasztva aludt. Míg én Ármin őrizte, én lyukat ütöttem a frissen reparált kádba, majd pár perce hazamentem ellenőrizni, eléggé ázik-e. Úgy találtam, hogy ha ilyen ütemben csepeg, több hónap kell neki, mire szétázunk, mi pedig már júliusban szeretnénk Hawaira menni. Úgyhogy az ütvefúrón kívül adtam még neki kalapáccsal is. A nőszemély saját horkolásától nem hallott semmit. Másnap nagy elégedettségünkre már a szomszédék vizében „zuhanyoztunk”. Egy hét múlva a biztosító utalta a pénzt. Így lett négyszáz ezrünk. Még száz kellett a nyaraláshoz.

Ahhoz nyúljunk, amink van. De ha egyszer nincs semmink? Az ágyunkat, a sütőnket, meg a tv-nket csak nem adhatjuk el. Akkor hogy nézzük a kedvenc sorozatunkat fekve, pizzával a kezünkben? A két kutya. Adjuk el őket? De melyiket?

– A tiédet, mert nem lehet bírni vele! – mondom Árminnak. Közben Bütyök les az asztal alól.

– A tiédet, mert a szőnyegre hugyozik! – mutat Micire.

– És ha másképp tennénk pénzzé őket? – vetem fel.

– Adjuk el a bőrüket?

– Ha kígyóink lennének, könnyebb lenne…

-A biztosító!

Így történt, hogy Bütyköt ráuszítottuk Lizzyre, a német dogra, akinek aztán a szája elé lógattuk a három kilós Micit. Gyorsan kihúztuk, hogy azért ne nagyon sérüljön meg. Nagy patáliát csaptam, a kutya gazdáját megfenyegettem, még sírtam is, hogy valódibbnak tűnjön a dolog. Elvitettük magunkat az állatkórházba. A műtét kapásból 70 ezer volt. A gyógyszerekkel és utókezeléssel együtt megvolt a hiányzó kerek százas.

– Szerencséje volt, csak a bele szakadt ki! – mondta az orvos – Máskor jobban vigyázzanak rá.

Vigyázunk is. Golyóálló mellényben küldjük a vadászok puskája elé. Megtanítottuk, hogy kell magát halottnak tettetni. Látni kéne a vadászok arcát, mikor rájönnek, hogy nem óriáspockot lőttek. Bármennyit tejelnek ott helyben, csak a kamara meg ne tudja. Nem kell ide biztosító sem.

Bütyökből profi zsebtolvajt csináltunk. Estére annyi pénztárcával tér vissza, hogy alig fér el a szájában, pedig bazi nagy szája van. Már csak arról kéne leszoktatnunk, hogy munka után rögtön a henteshez menjen. Vagy, ha már odamegy, nekünk is hagyjon valamit a kolbászokból…