Hajónapló – hatodik nap
Se kráken, se férfiszerelem, se kalózok. Szar, amikor az ember ellövi a puskaport az elôzô napokban.
Azt mondjuk nem mondanám épp, hogy idegnyugtató egy nagyon kis öbölben horgonyozni egy másik hajóval. Bekapcsoltam az anchor alarmot, ami elvileg jelzi, ha sodródunk: a baj csak az volt, hogy a kezdeti sorsoláskor az egyik orrkabint kaptam, ami a legtávolabb volt a mûszerektôl, másrészt hiába állítottam be a sodródási rádiuszt mondjuk húsz méterre, a hajó hosszából fakadóan akkor is bejelzett, ha körbefordult az áramlatban.
Ráadásul a másik hajó is picsa közel volt: ha valahogy ellenfáziaba forgatott körbe a hullám, akkor a másik hajó lehajtott fürdôpallója ilyen 4-5 méterre került, ami nem volt jó.
Úgy keltünk fel mindhárman, mint akit kifostak: minden zajra felébredtem, kimentem, körbenéztem, mire felébredt a mellettem lévô kabinban alvó srác is, aztán meg mindkettônkre a hátsó kabinban alvó is, aki pluszban reagált a horgony alarmra és kezdôdött az egész elôlrôl. Mindezt 4 méteres vízzel alattunk.
Ettünk reggelire müzlit meg bekávéztunk, aztán felszedtük a horgonyt. A horgony felszedése problémamentesnek bizonyult, szépen fölérotyogtunk és húztuk, ahogy a nagy könyben meg van írva. Nyomtam neki egy kövéret és kibaszattunk az öbölbôl és gyakorlatilag azonnal vitorlát húztunk.
Kurva gyorsan kiderült hogy ez a nap is a zivatarok közti lavírozásról fog szólni: egy baszomnagy zivatarfront üldözött minket dél felé: mögöttünk szinte átláthatatlan esôfüggönyben verettek a hajók.
Haláltmegvetô bátorsággal tojásrántottát és babot ebédeltünk és elhatároztuk, hogy Kaprije mellett átbaszatunk délre: a szembe szigeten van egy vagy két étterem is, ahol van jó kaja. Közel is mentünk és kiderült, hogy egy elbaszott idilli öbölrôl van szó, három épülettel ès vagy ötven bójával. Elhatároztuk, hogy ott alszunk, csak amíg van szél még örömvitorlázunk.
Volt szél egészen ötig-hatig: olyan mesebeli szigetcsoport között lavíroztunk, mint ha a karibon lennénk: beraktuk a jó öreg Bob Marley and the Wailers összest és a többiek kialudták a bójázást. Olyan volt, mint egy giccses képen: napsütés, ugráló tonhalak, síma víz és enyhe szél. Meleg ugyan nem nagyon volt, de pont elég volt.
Tettünk egy kört és visszamentünk a bójamezôre, közben megfejtettük, hogy nem a motor szar és nem indul néha, hanem mi vagyunk ostobák, mert nem tesszük üresbe az irányváltó kart.
Az öbölben levetkôztünk a hajó farában egy szál faszra és lezuhanyoztunk, hogy csinosak legyünk, a szomszéd hajó nagy örömére. Aztán bepréseltük magunkat a gumicsónakba és kiverettünk az elég messze lévô szembepartra. Ott közölték, hogy egy csomó legénységet várnak, úgyhogy kapunk egy sört és menjünk a faszomba át a másik helyre.
Átbrümmögtünk, mint három kezdô medve egy fürdôkádban, kikötöttük a csónakot és mondtuk, hogy éhesek vagyunk. Mondták, hogy holnap nyitnak. Eddigre már csak sóletkonzervünk és kolbászunk maradt, szóval mondtuk, hogy itt vagyunk Kakán, most már egy csomót kerestünk, segítsenek.
Felhívták a szomszéd öbölben az éttermet, hogy nyitva vannak-e, és csodák csodáka fogadtak minket. Csak át kellett bumliznunk az erdôn a túrabakancsnak épp nem nevezhetô cipôinkben.
A másik étterem (bódé) Pötyikérôl, a pitbulljáról híres, valamint arról, hogy 2010-ben hajósokat fenyegettek maszkban a pilotkönyvünk szerint, mert nem a bójáikra álltak, hanem mellette horgonyoztak.
Ezért rögtön rendeltünk is kaját tôlük, majd az egyre durvább cidriben gyorsan visszajöttünk az erdôn át. Nem volt erôm fenmaradni beszélgetni, ittam egy teát, elköszöntem a srácoktól és ki akartam aludni a torokfájásom az utolsó napra.
