Itt a Mikulás!

Valamikor Krisztus után 270 környékén élt egy görög szent (igaz, a mai Törökország területén, Myrában, és jó eséllyel nem is rejtett semmit a Megváltó ánuszába). A sztori viszonylag széles körben ismert: a fiatalembert már fiatalon püspöki rangra emelték, aztán elkezdett ajándékokat, pénzérmét, satöbbit adni a környékbeli szegény gyerekeknek. Mindezt olyannyira titokban csinálta, hogy végül erről lett híres, de semmi sem tökéletes, ráadásul ha fiatalemberként már egy pohos, nagy ősz szakállú, piros bundát viselő fickó vagy Törökországban, óhatatlan, hogy némi feltűnést kelts. Egyébként a törökök nemrégiben fedeztek fel egy rejtett sírkamrát az antalyai templom alatt Törökországban, így lehet, hogy a Szent Miklósnak emelt katedrális az olaszországi Bariban végig egy jó nagy kamu volt – de mindegy, ezt már nem lehet visszacsinálni, elvan az a szent két helyen is.

A legenda szerint Miklós (akkor még nem szent) szülei halála után jelentős vagyonhoz jutott, és ezt az elesettek támogatására és az Úr dicsőségére akarta fordítani, ezért kezdett pénzt rejteni a nyomorúságos körülmények között élő gyerekek cipőjébe, illetve ezért hajított be egy nagy halom aranyat három szerencsétlen kurva ablakán, akik csak azért álltak prostituáltnak, hogy legyen mit enniük. Mondanom sem kell, egy idő után az emberek kikészítették a cipőjüket az ablakba, hátha lesz belőle valami. Miklós végül egy decemberi napon – nem fogjátok kitalálni, épp hatodikán – halt meg, azóta sok helyütt azzal emlékeznek rá, hogy ajándékokat rejtenek a gyerekek cipőjébe. Elég hamar szentté avatták, és a gyermekek védőszentjeként nagy tiszteletnek örvendett egészen a reformáció beköszöntéig, amikor is nagyot zuhant a népszerűsége, egyedül a hollandok szartak az új szabályokba, valószínűleg azért, mert ha az ember már megszokta, hogy csokit vagy akármit kap a csizmájába Mikuláskor, némi vallási hóbortok nem állhatnak a tejbevonó-figura és a kiéhezett gyermekek közé.

A protestáns országokban tehát betiltották a Mikulást (jóval később egyébként Sztálin is betiltotta az öreget, átpozícionálta az ünnepet a mi újévünkre, ráadásul kék ruhát adott szegényre, viszont náluk a krampusz legalább csaj), a hollandok azonban kitartottak a Sinterklaas mellett – ez a figura a mai vidám, joviális télapó ősképe. Róla is úgy tartották, hogy pirosban jár, ő is megajándékozta a gyerekeket, sőt, elfek is segítették, viszont nem voltak neki rénszarvasai, csak egy lova, és nem is kellett sütivel várni, viszont a ló számára illett kirakni valami csemegét. Nem csoda, hogy Sinterklaas nem is volt olyan kurva dagadt, mint a mai Télapó, viszont így legalább könnyebb lehetett megoldani a kéményes trükköt.

A németek is megoldották, hogy ne maradjanak étbevonó nélkül: nem véletlenül szeretjük a szabálykövető lelküket, ők egyszerűen úgy döntöttek, hogy oké, akkor nem hatodikán hozza az ajándékokat, hanem karácsonykor – valószínűleg innen vették az amerikaiak is, hogy nem a Jézuska hurcol ilyenkor körbe néhány millió tonna ajándékot, hanem a Mikulás. Az izlandi trollokhoz hasonlóan viszont itt is delegálni kellett a feladatot: a Mikulás mellé dukál egy krampusz is, a németek egyből egy csomó pszeudo-mikulást hoztak létre a Kisjézus mellé, ennek megfelelően a német gyerekeket egyaránt meglátogathatta Ru-klaus, Aschenklas vagy Pelznickel, az első keménykezű volt, a másodiknak valami köze volt a hamuhoz, a harmadik meg szőrös volt. Ezek arra voltak jók, hogy az egyébként is hideg karácsonyi ünnepek alatt a szart is megfagyasszák a német gyerekekben, csak hogy tudják, merre hány méter. A szokásos széndarab vagy az izlandi rohadt krumpli helyett ezek korbácsütéseket helyeztek kilátásba a rossz gyerekeknek, vagy egyszerűen azt, hogy elrabolják őket.

Az amerikai Santa Claus részben a német, részben pedig a holland figurák összeolvadásaként jött létre, a szó mindenesetre bizonyára holland eredetű. A mai, „modern” Mikulás-figurát Clement Clarke Moore-nak köszönhetjük, ő írt a gyerekeinek egy történetet Szent Miklós látogatásáról, itt már minden megvolt a pocaktól a szánig és a repülő rénszarvasokig. Az első képi ábrázolást Thomas Nastnek köszönhetjük: ő még törpeként, de már minden kötelező kellékkel együtt rajzolta le a Mikulást. A figura csakhamar népszerűvé vált, Európába már Amerikából érkezett vissza – egészen a tizenkilencedik század elejéig-közepéig nálunk még mindig az ijesztő ajándékozó krampuszok voltak divatban.

Aztán jött a Coca-Cola, és annak ellenére, hogy nem nekik köszönhetjük a mai piros ruhás, vidám, dagadt mikulást, olyan agresszívan szerepeltették egy reklámkampányukban, hogy sokan hozzájuk kötik a figurát. Pirosnak piros, jókedvet sugároz, miért ne kössük össze a kólával – gondolhatták a kreatívok, és hogy milyen jól sikerült a mutatvány, azt a mellékelt ábra is jól mutatja.

Na és nektek mit tojt a télapó?

(Grunge, National Geographic)