Jön a hétfő

Kimentem a könyvfesztiválra, mert hát félig-meddig szakmabeli volnék, vagy mi.

És rájöttem, hogy a könyvfesztivál nem olyan jó dolog. Örülök neki, hogy új kötetek jelennek meg, de a java részét leszarom az újdonságoknak, a kétszáz forintért utánad hajigált remittendákat megkapod máshol, ahol nincs tömeg, élő ember meg nem nézi ezeket az úgynevezett irodalmi esteket vagy beszélgetéseket, és annak ellenére, hogy az ember többé-kevésbé értelmes közönségre számítana, sok a kretén.

A szerzőkretén azért kretén, mert szerző, iszonyú büszke magára, de senki nem tudja róla, hogy pontosan ki is ő, ezért önelégülten, de magányosan ül a szénsavmentes ásványvíz és a pogácsa mellett, és erősen próbál úgy tenni, mint aki teljesen direkt van leszarva, mert ő egy meg nem értett zseni.

Az olvasókretén lehet, hogy keresi a szerzőt, de nem találja, mert csak úgy mondták neki, hogy Ló Béla fasza, olvass olyat, erre nyilván nem olvasott, de eleve Béluskaként emlegeti abban a reményben, hogy talán összefut vele, és dedikáltathat egy könyvet úgy, hogy Kedves kretén barátomnak, aztán erre hivatkozhat, hogy látod, én ismerem, országos pajtások vagyunk. Rosszabb esetben nem ahhoz megy oda, akihez eredetileg akart, mint a Karinthy és Kosztolányi között viccben, amikor az előbbi felbérelt néhány gyereket, hogy csodálják az utóbbit, aztán csalódjanak, hogy hát a bácsinak nem Karinthynak tetszik lenni. (Ez a marha volt az egyetlen zseni, ugye.)

Van még a sima hülye, aki csak kimegy, mert süt a nap és vásár van, viszont szintén megvadul a gombokért árult húszéves szarokért, és képes legázolni bárkit egy akciós Heideggerért, amit soha a büdös életben nem fog kinyitni, de szép vastag. Ez a farhátas-banyatankos nénivel egyenértékű.

A probléma abban rejlik, hogy a könyvfesztivál, hasonlóan a lecsó-, hal- és lófaszfesztiválhoz, valójában nem fesztivál, hanem vásár. Egy piac. Itt elvileg a szakma barátkozhat egymással, lepacsizhatunk, hogy szevasz, tavaly óta basztál fizetni, tessék, itt egy ingyen katalógus, szevasz, nem akarsz-e munkát adni, dehogynem, a piaci ár negyedéért és feles határidőért vállalsz-e, mindenesetre ide az emberek vásárolni járnak, ami egy jó dolog, de itt is eluralkodott a piaci mentalitás. Alkudni nem lehet, tipródni igen, a legfontosabb pedig az, hogy random vénasszonyok a szűk utca közepén álljanak le trécselni arról, hogy jaj, mi van, Irénke, ezer éve nem, és ilyenkor az ember arra gondol, hogy Irénkét már ezer éve el kellett volna ásni a fészer mögé a lila retiküljével együtt.

A gyerekkönyves részleg riasztóbbnak tűnik, mint amilyen, ugyanis gyerekek nincsenek is ott, ha lennének, még megterhelőbb lenne, de nem, az összes kölök kinn rohangál, visít, neked megy a kurva rollerrel, minden lófaszért nyafog és általában láb alatt van. A kutyákat általában szeretem, de azok is láb alatt vannak.

Harminc felett egyébként is minden nap ajándék, nem szabad elbaszni arra, hogy emberek közé menjetek, hallgassatok rám.

Ezt meg csak úgy berakom, mert fasza. Jóccakát!