Komor Zoltán: Attól, hogy anyád telifosta a csöcsén át kiskorodban a szádat, még biztosan szeretett

A munkaügyi központban azt mondták nekem, nem jár munkanélküli segély azért, mert tíz éven át ettem az orromból túrt taknyot.

Mondtam is rögtön az ügyintézőnek, hogy nana, itt valami félreértés van, én egyáltalán nem a saját taknyomat ettem tíz éven át, hanem más emberek fikáját. Az ügyintéző erre rögtön az asztalra csapott és azt mondta, hát miért nem ezzel kezdtem a dolgot, ez már bizony munka, megítéli tehát a segély folyósítását. Ám mire befejezte a mondatot, én már sehol sem voltam, a takony pedig rég eltűnt az orrából.

A randira hívott lány most bambán néz rám, láthatóan nem hatotta meg az élettörténetem eme elragadó szegmense, unalmában az ujját mártogatja a vörösborba, de azért végül csak rákérdez: – Szóval ez a munkád? Állástalannak adod ki magad, és kilopod a taknyot az ügyintézők orrából?

Megrántom a vállam. Azt mondom neki, hogy korábban pedagógus voltam. De a lányt nem túlzottan érdekli a téma, unalmában a könyökét mártogatja a vörösborba. Azért csak rákérdez: – És miért hagytad abba?

Mert kifogyott a gyerekek orrából a cicikaka! – nevetek fel a saját viccemen. Mit nevetek, hahotázok. Mit hahotázok, röhögve fuldoklok és köhögök. Egész életemben erre a viccre készültem, most aztán kiszakadt belőlem. Eleve azért hívtam el a lányt, aki cseppet sem érdekel, hogy elsüthessem neki ezt a poént. Ezért kezdtem el taknyot enni. Ezért lettem pedagógus. Ezt a viccet már gyerekkoromban kitaláltam, és eleve azért ettem, és gyarapítottam a sejtjeim számát, hogy felnőttként végre elmondhassam. Ez életem nagy pillanata. De a lányt nem túlzottan hatja meg a dolog – a vörösborba mártogatja a füle mögötti nyirokcsomókat.

Az életem kártyavárként omlik össze a rezignáltsága miatt. Lehet, hogy nem is vicces a vicc, amire egész életemben készültem? Soha nem gondoltam még rá, hogy esetleg nem fog nevetni az, akinek először előadom. Meg se fordult a fejemben. A lány ekkor pityeregni kezd. Én pedig az asztalra csapok: – Kikérem magamnak az egzisztenciám ilyen fokú megkérdőjelezését! Lehet, hogy nem volt vicces, amit modtam, de ilyen mértékben azért elkeserítő sem!

Rám néz, aztán bevallja, a cicikaka szó hozta ki ezt belőle – aztán belefog az élettörténetébe. Kiderül, hogy édesanyja világ életében a mellbimbóin át ürítette a béltartalmát, ami nagyban megnehezítette a szoptatást. Ami még rosszabb, az édesanyja mindenféle néphiedelmekre hagyatkozva 6 éves koráig szoptatta szegény lányt székletes tejcsatornáin keresztül. Megérkezik a pincér, hogy elvigye a tányérjainkat, de a lányt láthatóan észre sem veszi, tovább sopánkodik.

A legrosszabb akkor volt, miután sok lekvárt evett – hüppög. – És annya mindig sok lekvárt evett.

Biztos vagyok benne, hogy nem tudhatta, hogy ezzel életreszóló traumát okoz neked – kockáztatom meg.

Olykor szoptatás előtt két deci napraforgóolajat is megivott.

Attól, hogy anyád telifosta a csöcsén át kiskorodban a szádat, még biztosan szeretett! – zárom le a vitát.

A mai napig beszökik a házamba, és fekáliát csempész a hütőmben lévő dobozos tejbe! – bömböl a lány. Ekkor veszem észre, hogy a sokat piszkált vörösborában fekete szmötyi úszkál. Oldalra pillantok és látom, hogy a pincérünk voltaképp nem is pincér, hanem egy ötvenes éveiben járó nő, aki a kigombolt blúza mögül kifittyenő löttyedt melleit nyomkodja. A hatalmas barna bimbóból pedig, mintha csak kunkori pattanások bújnának elő, fekete szarférgek potyognak a csaj poharába. A nő vinnyogó hangon heherészik, ahogy feji a fost a lánya borába, aki úgy elmerengett a múltján, hogy fel se tűnik neki ez a jelenet. Elnézem a cicikakát csorgató nőt, és látom rajta, hogy egész életében erre a viccre készült. Azért lett anya, hogy aztán a kislánya szájába szarhasson. Talán feloldozást kapna, ha végre valaki nevetne egy jót ezen a viccén, mert a lánya láthatóan csak bőgni tud az előkészített poénokon. 

Sose éreztem még olyan közel magam szart tejelő asszonyhoz, mint most. 

Kuncogok hát egy jó alaposat, mire a nő eltátja a száját, és meghatott könnyek gyűlnek a szemébe. Majd nevetni kezdek. Erre az asszony valósággal reszketni kezd a gyönyörtől, hogy végre valaki értékeli őt. De mire azt mondaná, hogy köszönöm, már el is tűntem az asztaltól, és magammal vittem a sárga váladékot mindkettejük orrából.

HOLDKOMP