Könyvkórság

Bölcsészkörökben gyakran emlegetett szállóige, hogy könyvet lopni nem bűn, pedig kurva nagy szívás, amikor biztos vagy benne, hogy megvolt ez-vagy-az otthon, aztán kiderül, hogy valaki olyan jól kölcsönkérte, hogy azóta sem adta vissza – ráadásul az sem jut eszedbe, hogy ki volt az. Egy biztos: mióta léteznek könyvek, az emberek gátlástalanul lopják is őket.

A bibliománia jelenségéről egy Dibdin nevű brit egyházfi írt először könyvet – ami egyébként csakhamar keresett darabbá vált a könyvgyűjtők köreiben. Könyvet gyűjteni mindig is menő volt, de akadtak olyanok, akiken elhatalmasodott ez a gyűjtőszenvedély – ilyen volt például Dr. Alois Pichler is, az ő esete ihlette meg az angol papot is. A bajor Pichlert 1869-ben tették meg a szentpétervári könyvtár vezetőjévé, az idegei pedig nem bírták ki, hogy ennyi drága és ritka könyv közé van bezárva – elkezdte dézsmálgatni a készletet (állítólag egyébként a rendszerváltás környékén Magyarországon is egy csomó metszetnek veszett nyoma, ezek – vagy más ritka metszetek – olykor még felbukkannak egy-egy ócskapiacon, gyakran fillérekért). Mindegy, térjünk vissza a 19. századba – szóval a bajor tudósnak kifejezetten kényelmes munkája volt Oroszországban, háromszor annyit keresett, mint egy korabeli könyvtáros, de elkapta a bibliománia, egyre furcsábban viselkedett, míg végül 1871-ben lebukott. Eddigre 4500 könyvet nyúlt le, látszólag minden rendszer nélkül, mindenféle témában a parfümkészítéstől a teológiáig, ezzel pedig ő állította fel a könyvtári tolvajlás világrekordját (mármint ismert rekordját). Arra hivatkozott, hogy beteges vonzódást érez a könyvek iránt, ügyvédje is azzal mentegette, hogy nem volt ura a cselekedeteinek – mérsékelt sikerrel, Pichlert ugyanis Szibériába száműzték. Nem tudom, végül eljutott-e odáig – állítólag 1874-ben Traunsteinben hunyt el, úgyhogy viszonylag hamar szabadulhatott.

Az tény, hogy a századforduló idején valóban tombolt a bibliománia: a brit Richard Heber mintegy százötvenezer könyvritkaságot gyűjtött össze, mondjuk volt is hova tennie ezt a baromi sok könyvet – a gyűjtemény nyolc házat töltött meg. Ő még aránylag jól járt: Sir Thomas Phillips gyűjtőszenvedélye csődbe juttatta a családját. Ja, és elhagyta a felesége is, mondjuk ez nem csoda: korabeli beszámolók szerint Phillips háza úgy nézett ki, mint a szemétgyűjtögetőké, csak épp könyvekkel: lépni sem lehetett tőlük. Úgy tűnik, hogy ebben a könyvkórságban az angolok teljesítettek a legjobban, de már a rómaiak is jól kicsúfolták azokat, akik ész nélkül halmozták a könyveket – igaz, az angoloknál meg lebuzizták a könyvgyűjtőket, mert mégis milyen dolog már összegyűlni szűk körben és könyvekkel szórakozni.

Könyveket gyűjteni természetesen egészen sokáig csak a gazdagok hobbija maradt – mielőtt még divatba jött volna, VIII. Henrik igazi hipszterként jobban ráérzett a könyvhalmozás gyönyöreire, mint egy gazdag családból származó esztétika-irodalom szakos egyetemista: vagyonának java részét könyvekbe fektette.

Holbrook Jackson Dibdinhez hasonlóan betegségként kezeli az ügyet: szerinte a bibliománok teljesen kivetkőznek magukból, képesek a fél világot átutazni egy-egy áhított kötetért, elfelejtik barátaikat, sőt, még csalni, hazudni és lopni is hajlamosak a kiszemelt könyv megszerzéséért. Ráadásul mindezt teljesen fölöslegesen teszik, ugyanis a könyvkórost gyakran az sem érdekli, miről szól a könyv, elég neki, ha birtokolhatja – sőt, gyakran még az sem: Comte de Toustainről jegyezték fel, hogy miután megszerzett egy-egy könyvet, már nem érdekelte többé, és úgy általában azzal volt elfoglalva, hogy megpróbálja elpasszolni a megszerzett köteteket.

Dibdin jóslata szerint csak az mentheti meg a kórságban szenvedőket, ha szélesebb körben és olcsóbban juthatnak majd könyvekhez – ez meg is valósult, de egyesek még mindig úgy dézsmálják az ember polcát, mintha nem lenne holnap. Erre az emberiség mindeddig egyetlen megoldást talált: a középkorban szokás volt kedves kis átkokat írni a könyvek elejére vagy végére, ezekből majd egy következő posztban válogatok egy kicsit. A másoló vérmérsékletétől függően a minimum az volt, hogy a tolvajt verje meg az Isten, de ha valaki nagyon formában érezte magát, részletezte is, hogy alsó hangon száradjon le az illető keze, de az se lenne baj, ha egy szép napon kerékbe törnék.