Márta néni emlékei III.

– Uram, segíts, ott jön a szófosó Ottmar!

– Na Márta néni, akkor tegye sebességbe azt a járókeretet, és húzzunk innen.

– Mondd csak. Kinek is az ötlete volt, hogy kijöjjünk sétálni?

– Az enyém. A lányáé. Tudja Márta néni nagyon jól, hogy…

– Nem érdekel, mit mondott az orvos!

– … a lányáról beszélek, Márta néni.

– Én is. Minek ment orvosnak? Annak idején olyan büszkék voltunk rá az apjával, erre mi a köszönet? A saját anyjának dirigál, hogy mit egyek, meg hogyan mozogjak. Á, jónapot, Ottmar!

Ottmar bánatos volt, kutyaszemű, és unalmas. Majdnem félórába telt, mire megszabadultunk tőle, ami után testileg-lelkileg elgyötörve mentünk haza, és rogytunk le – én a székre, Márta néni a kanapéra. Aztán sokatmondóan összenéztünk, és fújtunk.

– Ez is egy marha – legyintett végül Márta néni. – Pedig az unokatestvérem.

– Részvétem.

– Köszönöm. Évekkel ezelőtt voltam nála utoljára látogatóban. Kíváncsi vagyok, elmosta-e azóta az anyja kávéscsészéjét.

– Mi?

– Hát a csésze. Amiből az anyja ivott. Még nem meséltem?

– Eddig még meg tetszett tőle kímélni – rebegtem.

 

Egy tragikomikus élet

– Mondd csak fiam, mi is ma az ebéd?

– A menye hozott fel tésztát, Márta néni. Valami ragu.

– Add a madaraknak – legyintett. – Nekem nem kell az a szar, de ha kéred, megeheted te is.

– Köszönöm – mondtam elhűlve. – Inkább a csészét tessék elmesélni akkor már.

– Á, a csésze. Na kérlek, ez a barom egyedül él, amióta tíz évvel ezelőtt meghalt az anyja. Ugyanis nem nősült meg, most meg egyfolytában asszony után kajtat. Na látod, pont neked való. Gazdag, öreg, és beteg is. Saját háza van.

– Meghagyom magának, ha már ennyire vonzó az úr… De mi volt avval a csészével?

– Nekem nem kell ez a buggyant, te meg ne legyél ennyire válogatós. Na, a csészével az volt, hogy pár évvel ezelőtt meglátogattam, már nem tudom, miért. Volt az asztalon egy kávéscsésze, elég piszkos volt. A mosogatóba akartam tenni, erre rámszólt: “Nehogy, azt a csészét nem engedem senkinek elmosni, szegény anyuka abból itta az utolsó kávéját.”

– Fújmá!

– A mama miatt nem nősült meg egész életében. Volt egy nagyon szép lány, akit nagyon szeretett volna feleségül venni, de az anyjának nem tetszett. Így hát nem vette el, a lány meg megunta a várakozást, máshoz ment feleségül. Ottmar meg aszonta, neki csak az a lány kell, vagy egy hasonlóan szép. Azóta is feleségre vár. Közben meg udvarol minden asszonynak.

– Ez tényleg nem normális. És tényleg ott a csésze az asztalon?!

–  Mondom!!! Egy csomó dolgot nem dobott ki az anyja után. Azt mondta, megőrzi az emlékét. A mama ágyát se vetette be többé. Minden úgy van, mint az utolsó napon volt.

– Nehogy azt tessék mondani, hogy el se temette, és anyuka ott oszlik valahol a szobában!

– Dehogyis. Eltemette tisztességgel, ott voltam a temetésen.

– És bele is nézett valaki a koporsóba, hogy tényleg ott fekszik-e a kedves mama?

– Te tényleg süsü vagy, édes fiam. Bár ezek után én is kételkedem, elég büdös volt az a lakás. Na, ebédeljünk.

– Melegítsem a tésztát?

– Egy frászt. Megmondtam, hogy nekem nem kell. Hozd a pénztárcámat, van benne egy tízes, ugorj el a pizzériába, és hozz egy tisztességes tonhalas-hagymás pizzát.

– Értem. Hogy ez a lakás is büdös legyen.

– Na látod, tudsz te mindent. Szedd a lábad, éhes vagyok!

 

HOLDKOMP